T[ESLÉR] BARÁTOMHOZ

Miként nyugatnak gyenge fuvalma, mely

Lebbenve kél a vad hegyek öbliből,

S lassú nyögéssel zúgja végig

Gallyasodó ligetünk vidékét,

Titkon sohajtod bánatodat te is.

Fojtott keserv zeng bús ajakid közűl:

A tűrhetetlen veszteséget

Sínli szived, s töredezve vérzik.

Sérelmeidnek nem tudom én okát;

De részvevéssel hallom az ily panaszt

Mert én is oh - és hányan érzik! -

Érezem a keserű nap átkát.

Szépen virít zöld ágakon a virág;

De törzsökének keblibe hull hamar,

Mig végre ezt is sírba dönti

A lecsapó zivatar nyomása.

T[eslér]! im ígyen változik életünk,

Hamar lehervad a kis örömvirág:

Temessük a tört szívbe, ah majd,

Megszakad az valahára s nyugszik.

Így ír barátod, kit ha talán feléd

Vezet korának szétlebegő szele:

Olvashatod bágyadt szeméből

Hasztalanúl epedő szerelmét,

S más szenvedések szembetünő jelét.

De tűrni tud már: nyugva tekinti a

Napnak borultát, nyugva várja

Felleg alól kitörő világát.