[TÁJVERS-TÖREDÉKEK]

Ragyog az ég. Terülő, fagyos háló,

a jeges bogok rajta csillagok.

Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló

halászok csendes árnya ring amott.

Most partra lépnek rekedt csizmáikban,

s mig lágyan málnak iszamos rögök,

a halak husa fölpattanva villan

s a háló-alji kis vizben csörög -

A bulldog csuka sötét fényü teste

mint árnyék fekszik a keszeg hasán,

s mintha taknyos ponty lágyságára lesne

tátogván kap a görgő víz után.

A tó jegét kásás hó fedi

A pipafüst lenyúl a földig.

Embergyujtotta láng vergődik

a kályhán s kacsint a gyerekre -

az is hancurozni szeretne.

A zsupptetők, a templom tornya,

a hóba ejtve, hóba szórva,

mint a bárányok ürüléke,

feketéllik a messziségbe.

Fehér szelek - csordában járnak -

minthogyha lovak suhannának

tiszta fagyból s nem láthatóan,

szikrát üt patájuk a hóban.

a napot csak sejti az ember,

mint remélő a boldogságot -

onnan tudom, hogy süt, mert látok.

Csendes, kévébe kötött reggel,

zsömle-zizegésű világ,

porhanyó falucska, mondd el

a lágy kenyér dalát.

Im, a könnyü szél elősurran,

tereget szép búzamezőt

s tovaringatja lágy fodorban

a zümmögő időt

a lombok közt

borzong az este már.

Tömött gondját bontja a béres.

A kerten, hallatlan semmit idézve

bálvány hőség borong,

pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe

s untan legyint a lomb.

A tócsa finoman bolyhos a portól

Gyenge muharos mezőt

terít a szél könnyedén,

a fű zümmögő időt

ringat rezgő levelén.

Az idő

futva terem mint bab

Esős, kisímult vidékem

tócsába foglalta a holdat.

A nyárfák közt ezüst habokkal

az édes szellő folydogál

s csak fürdik benne aranyos tagokkal

az óriási nyár.

Kásásodik a víz, kialakúl a jég

és bűneim halállá állnak össze.

Jó volna-e, ha megdermedne fönt

hülten a súlyos arany napkorong?

- Nem! Az a jó, ha a szobában

friss kávészag tolong!

És mint reklám léggömb, majdnem elrepül

a szalmaszinü, könnyü nyári ég -

csak egy sovány nő feje nehezül

reád, aranyból öntött nagy vidék!

Sárga füvek a homokon, a dél

szikrázik,

elült, lefolyt a tors között a szél,

a tócsa bőre ráng idegesen.

Egy pók fut át a homokon, a dél

csiszolva űl a sárga füveken,

elült, lefolyt a tors között a szél,

a tócsa bőre ráng idegesen.

foszforeszkál az üres levegő

füstöl a föld, egy óriási nő

gyémánt-melle-vonala villan el

egy szál vadzab, ki kardot vont elő

a porba réved emlékeivel