TAKÁCS JÓZSEFHEZ

Mit gondolsz, mikoron látod, hogy tépi fejéről

Múzsám haragjában haját?

Vagy mikor a lantyát nagy bosszonkodva kezébe

Vévén: csigázza húrjait?

S dúl-fúl, míg osztán keserű panaszokra fakadván

Mindenfelé csap, s mennykövez.

Részént helybehagyom tettét: de ne véljed azonban,

Hogy őtet én buzdítgatom;

Sőt, ha reá nem vígyáznék, elkapna, s magával

Együtt veszélybe döntene.

S hányan akadnának, kik ezen bal esetre legottan,

“Jól van” nevetve mondanák.

Sokszor imígy szóllok neki: Tudd kémélleni buzgó

Indúlatodnak nagy tüzét,

És a többi. Nem él már Orfeus, aki csudákat

Tett Tráciának dombjain.

Ám amint hegedűlt, úgy ugrándoztak az erdők.

A tigrisek, vizek, kövek.

Gyenge leány, mit akarsz? ki fülel szavaidra?

jer inkább

Jer, másra fordítsd lantodat.

Nézzed! amott sok száz verebek versengenek, egymást

Kórság haraggal kergetik.

Menj közelebb hamar, és ha legott le nem ülteted őket;

Itt van Poétádnak feje!