TAKARODÓ

Az istenek szerettek?

Vagy nem szerettek? - nem tudom.

Csak ezt: vert sárga nap és kék vihar,

Míg mentem az uton.

Téptem gazt és virágot,

Mi itt e rossz rögön kihajt:

Asszonyszagú, jó tavaszi gyönyört

És őszi férfijajt.

Daloltam néha. És míg

Mély lett és érett a dalom,

Sarkantyúval döfött bordám közé

Száz veszett fájdalom.

Szívemben százszor meghalt,

Ki százszor újra született:

A földre kitett égi árva, az

Igazi Szeretet.

És vergődtem, vitézül,

Hiénák, sakálok között,

Megtanultam, hogy bírni, marni kell

Mikor megütközök.

Így lettem véres alkony,

Ki voltam hajnali derű -

És megúntam a dalt is. Ajakam

Csukott és keserű.

Egek, ezt akartátok?

Ti fények a felhők felett?

Jövök már, jönnek néma kínjaim,

A diadalmenet!

Feketén és kiégve

A lelkem vad rongyaival,

Megállok az örök kapuk előtt,

De csöndem is rivall:

Így mérik mostanában

A szép emberi életet? -

És lesütik csillag-szemeiket

A hűvös istenek.