Találkozások

A Váci utcán, fényes délben,

Úgy fél tizenkettő után...

- Szép olvasónő a vidéken

Ez prózai neked talán?

“A Váci utcán, hol a sarkon,

Mint jelfa keresztúti parton,

A rendbiztos mereven áll...

Haha... gyönyörű ideál!”

“És bekiséri kérlelhetlen,

Ha valaki nagyot kiált,

Ugyan mi történhetnék itten

Vasárnap déltájban kivált?

Midőn a boltok zárva sorba,

A tolvaj alszik a lebujba;

Sörházban a filiszterek.

S nem kódorog cipészgyerek?”

Valóban kedves olvasónő,

Nem vadregényes ez a tér.

A sziklabérces vadonerdő

Festőibb színpadot igér.

De mindazáltal én azt mondom,

Kissé időzhetnénk e ponton.

Mert legyen a keret mi szép,

Mégis csak ami fő, a kép.

S a vadonerdő s fellegvára

Ma már csak egy üres keret.

Bősz vajda, hőse - képe tárgya -

Belőle régen kiesett.

A vár mindenható lovagja,

A rengetegnek fenevadja.

A boszorkány - s tündércsoport -

Mind itt ez utcán sürg-forog.

Regénye megvan minden kornak.

Minden tavasszal nyíl virág.

Az istenek polgárosodnak

És szállnak alább-alább.

Olymp szirtorma rég lakatlan;

Éj csöndjét zord lovagvárakban

Kisértetek föl-fölverik,

De már egymást sem ismerik.

Csak más a név, a mód s a fegyver,

Csak más az eszköz, a divat.

Alatta mindig egy az ember,

A szenvedély s az indulat.

Diszítmény és jelmezben már ma

Jelleg s alakban más a dráma;

A szakma mindig egyező:

Van hős, szerelmes, cselszövő.

És ezt itt mind együtt találod.

Mily tarka, gazdag változat!

Bejárhadd a kerek világot,

Hasonlót ehhöz nem mutat,

És pedig ép a legszebb cikkben...

Nem egy, ki járt az öt földrészben,

Itt széttekintve fölkiált;

Ah, imhol a tündérvilág!

A párisi kirakatokban

Több fényt találsz, megengedem.

Ez óriási emberbolyban

Az ipar több csudát terem.

Több emberkéz, több emberszellem,

Nyomán több ott a csín, a kellem;

De amit adnak istenek,

Abból meg itt több a remek.

Szép hölgye, mondják, Albionnak,

Aranyhajú Afrodite;

Nápoly körül barnák honolnak,

Az arragóni fekete.

De annyi és oly szép, mint itten

E keringő syrén örvényben -

Akármit mondjatok nekem:

Nincs e világon idelenn!

Azért hát, kedves olvasónő,

Ne kárhoztass el hirtelen,

Ha elbeszélő énekem bő

Tárgyát ez utcán keresem.

Hol egy király ül, bármely zugban,

Az első hely mindenkor ott van.

Ahol a szépség, szerelem,

Költői tárgyam ott lelem.

E zörgelemben, kalmár-zajban,

E síma aszfalt-burkolat

Szalagján egy-egy pillanatban

Ah, mennyi szerelem fakad!

A fogatok vígan robognak,

A kocsisok “EO”-ot rikoltnak;

Sok ragyogó szem ezalatt

Javába gyilkol, gyujtogat.

Egyébiránt és utóvégre...

Mivelhogy... és ezek után...

Száz szónak is csak egy a vége, -

Elég is a fenék talán?

Igaz divatszerübb lehetnék,

Ha kissé én is “szédelegnék”;

Ha ütve-verve a dobot

Csapnék előre nagy hühót...

S szó ami szó, tagadhatatlan,

Divatnak hódol a világ.

És van valami a dologban,

Hisz a divat is - ifjuság.

Ő mindig a jelen bálványa,

A szerelemnek szobalánya.

S a szobalányok közt akad

- Igaz-e? - hej, sok jó falat...

S én hódolok is a divatnak,

Tudniillik ami benne szép.

De azt hiszem, előljárónak

Kétszer hat versszak már elég.

Talán sok is... pedig fölöttébb

Sokat ne várj, tisztelt közönség.

Hiába tervelném, tudom,

Nálunk nem épül kölni dóm.

Tehát elvégre... a dologra!...

Ünnep, tizenkettő után

Álljunk ki itt e zsibsarokra,

Itt lép el a sok szép leány.

És itt jön ő... Segíts, Apolló!

Szeme bogár, a fürtje holló...

De mit beszélek - irgalom!

Hisz ez merő gúny, szidalom!

Holló, bogár... hisz feketének

Fekete egykép mindenik.

Hanem bizony némák, szegények,

Már legalább is színeik.

De ezek a fürtök - beszélnek;

E szép szemek tüzet lövelnek,

Mely valamint a csatatűz

Öl, perzsel vagy rabszíjra fűz.

Beszélhetnék ugyan még többet,

Leírva körülményesen

Azt a cégéres dús szemöldet,

Mely meghajol szemérmesen,

Tán a fölötti szégyenébe,

Amit elárul sűrüsége...

Holott szem, pilla, tűzajak

Már úgyis annyit mondanak!...

Beszélhetnék, hisz mindezekről

Ki nem beszélne örömest?

De egyrészt a föntebbiekből

Láthatni, hogy fölösleges.

Ha csak nem azt, hogy e kis édes

Arc épen oly igen beszédes,

Hogy maga elmond, hej sokat,

Mit a költőnek sem szabad.

De nem beszélek már azért sem,

Mert bármi bájos, szép ez arc,

Találó még se lenne képem,

Aligha lenne hű a rajz,

Ha úgy mutatnám őt be nektek,

Mint aki csak szép, szép a szemnek;

Holott tömérdek kelleme -

Ez mégis a fő érdeme.

Nem; ez a szépség, bár vakító,

Ezt jó lélekkel mondhatom.

De mégsem olyan vérlázító,

Mind inkább édes az nagyon.

El nem találod - hogy is mondjam -,

Szemed vagy szád ingerli jobban?

És hamarjában nem tudod,

Csókolni avvagy enni jobb?

Sőt hogy ha már az igazságot

Kimondanom tisztára kell:

Ha volna ép e szabadságod,

Azt se tudnád, hol kezdjed el?

Öleld-e vagy csókold, s hol és mit?

Kis lábait vagy kezecskéit?

Ez egy kis kellem-tömkeleg,

Hogy nem tudod, hol a fejed?

Ő a virágok seregében

Nem tündöklő kamélia;

De több, mint a bokrok tövében

Illatozó kis ibolya.

Nem királynői lény, uralgó,

Nem ragyogó arany pillangó.

Egy édes mézü kis darázs,

Nem lobbanó láng, hű parázs.

Ma ő uralkodott a “pályán”,

De ő nem látszék tudni ezt.

Ő még csak egy kis szende bárány,

Mely már a fűre járni kezd.

És ott vigan bár, anyja mellett,

Tünődve, félénken legelget.

Mert sok a nyájban az olyan,

Ki vakmerő és csintalan.

Rá férfiak merőn, bár lopva,

Sováron, hőn pillantanak.

Kisérgetik hátul, titokba,

Suttognak, fölsohajtanak:

Ah, és oh! ejnye, terringettét!

Be kedves angyal; fölséges, szép!

S ő már tünődik, révedez,

Hogy mi bajuk? miért van ez?

Vajjon ki ő, s hol van lakása?

Ezt volna bezzeg tudni jó.

Divatfi, delfi egyre-másra

Kiséri már egy légió.

Egyik kinyaltabb, mint a másik;

Mindegyikének foga vásik

A kedves kis galamb után,

Hogy - hátha, mégis, netalán?

A gyermek arca, öltözéke

És a mamáé szigorú;

A korosabb roué-k szemébe

A fürt azonnal savanyú.

Egymásra fanyarul mosolygnak,

Föl és alá elsompolyognak

És észrevétlen elmarad

Az arszlán - az hogy rókahad.

Csak egy van, aki nem tágul még.

Talán egy ártatlan bohó,

Kinek szivében tiszta láng ég,

És tisztességes cél?... ohó!

Regényt ki írna most ilyenről?

Nem, nem! Nézzük csak őt közelbről.

Ő nem közönséges veréb,

Valóban furcsa keverék.

A szőke haj, pozsgás arc, kék szem

Rossz hírbe jöttek, jól tudom.

Fekete, barna a regényben

Mind valamennyi Seladon.

S ahány ábrándozó, érzelgő,

Légvárakban lakó, képzelgő,

A sírig hű boldogtalan:

Mind szöszke az, s kék szeme van.

Ezekre most nem jó idő jár;

Az ördögnek sem köllenek.

Hűtlen s ledérnek áll a vásár.

Ódondásznál penészlenek

A Heloizek, Abelárok;

Tündöklenek a csapodárok.

Szegény Toggenburg lovagon

Nevetnek utcán, színpadon.

De ám azért ne adjuk őt fel,

Csak türelem, csak bizalom.

Ez ifju itt félszőke fürttel

Sem Abelár, sem Seladon.

Ha dandy-szemmel végigméred,

Hogy nem veszélyes ő, azt véled.

De megcsalódnék benne sok

Bár legerősebb psycholog.

Én nem takargatom hibáit;

Bár volna gyöngesége több!

Nagy bűne, melyről szólok majd itt,

Lehetne ekként menthetőbb.

Volt igen is, volt benne sok szép,

Erő nagy, testi lelki, egykép...

Azaz hogy - egyképen? - vajon?

Nem gyűl meg e szóval bajom?

Egykép igen, sokáig, szépen,

Mint himbán két testvérgyerek,

Ellensulyozta küzdő szellem

A bőszült szenvedélyeket.

De végre elbillent a mérleg;

Talán utóbbi erősebb lett?

Vagy rásüvöltött sors szele?

Nem bíbelődöm most vele.

Hagyom önökre megvitatni.

Elmondom úgy, amint esett.

És van szerencsém bemutatni

Ezennel ifju hősömet.

A dolog egy kis bajjal járó,

Mivelhogy ő se gróf, se báró.

Oh, botrány, még nem is nemes;

Lehet ily ember érdekes?

De hát lássátok, a természet

Olykor minő játékot űz.

Kik, mint a vérmén, úgy tenyésztek,

Nincs bennetek felényi tűz!

Kik jártok a verseny-porondon,

Higyjétek vagy nem, én azt mondom:

Hogy még halandó emberér

Nem volt ilyen hőn telivér.

Egyszer családfáját kutattam;

Fojtott haraggal válaszolt;

S keserüen, hogy apja vadkan

S az anyja, ugymond, medve volt...

Ez úgy-e bűnös kegyetlenség?

De haj! rettentő nagy a mentség.

Szegény fiú! szánhatjuk őt,

Szülőtelen, sínlődve nőtt.

Szülőit ő nem is gyanítja.

Erdős, vadon bércek között,

Sanyarra jó korán tanítva,

Pásztorcsalád nevelte őt.

Egy barlang volt az ősi fészek,

Holott a zerge legelészett,

A szarvas a sót nyalni járt,

Nem rettegvén a pór-ruhát.

Jégzápor, szélvihar, rettentő,

Nem egyszer utolérte itt.

Miközben a mennydörgős mennykő

Csapkodta a táj bérceit.

Furkós botjával egyszer-másszor

A hatéves kis csodapásztor

Sasokkal összeütközött,

Midőn azok fészkébe tört.

Később egy gazdag úr jött erre,

Festői tájat kedvelő.

Kalauzúl föl a hegyekre

Vadászva, járt-kelt ezzel ő.

Egy les után, szép holdas éjen,

Sűrű bozótos meredélyen

Kisértetes látvány elől

Az úr lábánál majd ledől.

Lombok közt, holdsütött nyilásból,

Alakra ember, de nagyobb,

Miként ha vón’ izzó parázsból,

Úgy fénylik, füstölög, ragyog.

Az utazó remeg: azonba

Kezéből földre hull forgója.

A kis fiú fölemelé

S megy vakmerőn a rém felé.

Egy kissé borzongott a háta,

De közel érve fölkacag.

Nagyot rug a rém oldalába,

Az úr is bátorságra kap.

Taplóvá rothadt cserfa törzse

Holdfényben mintegy füstölögve -

Ez volt a rémes látomány -

Megfejtve a bűvös talány.

A vendég másnap lőtt egy zergét,

Az egy kőszálon fönnakadt.

Első lövése; terringettét!

Hogy a szép zsákmány ott rohad!

A vezető csak szemlélődik,

Vadász még nem járt ezelőtt itt;

De mezítláb egy kisgyerek

A szakadékon átmehet.

S lerugva bocskorát, azonnal

Megindul a merész fiú.

Egy hasadékon, mint kigyóhal

Örvény fölött át és kibú.

Eláll urának szeme-szája,

Majd visszahíja, kiabálja.

Csak még egy vészes pillanat,

S már hozza a sűdő vadat.

De a fiúnak bátor tette

Szerzett apát, nevet, vagyont.

A gazdag úr örökbe vette

S idővel mindent ráhagyott.

És mert azon tul is szerzett ő.

Lett gazdag úr: Virányi Ernő.

Hatalmas ifju, óriás,

Országremény, mint annyi más...

Országremény! mert hát az ember

Csak a jelen után itél.

De hány kalászt, szép bimbót elver

A lét viharja: szenvedély?

A természet buján fogant ám,

De sors anyó irigy boszorkány.

E méreg- s kártyakeverő

Cselétől vész sok szép erő.

De most csak éljünk a jelennek,

Ne bántsuk a sötét jövőt.

Most még virágokhoz vezetnek

Utai, hát kövessük őt.

Deák-, Hajóstér elmaradnak,

Már-már a városerdőn vannak;

Itt egy kicsiny ház ajtaján

Belép anyjával a leány.

Minő szerencse! kapuajtón

Gyöngéd kezek vonásai:

No majd kap ő a kész alkalmon:

“Két szép lakás, egy utcai.”

Megvan szerencsés apropos-ja,

A többi oszt ügyesség dolga...

De ez a perc nem kedvező;

Néhány nap mulva visszajő.

Közömbös arccal, mintha őket

Nem látta volna még soha,

Megjegyzi, hogy mily meglepőleg

Barátságos minden szoba.

A mama nyájasan fogadja,

Magát az ifju bemutatja;

Örülnek, örvendeznek, és

Megtörtént az ismerkedés.

Az úrnő pamlagát kinálja.

Ő egy karszékbe ül, de hát

Van elegendő oka rája,

Mert a szomszéd terembe lát.

Holott a kisleány magában

Van elmerülve nagy munkában.

Kezében tű és cérna van

És öltöget szorgalmasan.

Redőtlen szürke pongyolája

- Amint feléje háttal ül -

Imitt-amott, hogy rejtett bája

Jobban kitűnjék, megfeszül...

Ó képzelemgyulasztó látvány!

Hát még ahogy fehérlő vállán

Fekete fürtje játszadoz,

S velőt, vért forró lázba hoz!

A mama nem bánná a “parthie”-t.

Ernő hírét hallotta már.

“Eset”-je volt: megölt egy marquis-t.

Ilyesmi szájról szájra jár.

Szép kettes fogatán különben

Megfordult olykor a köröndben.

S ez alkalommal az anyák,

Hogy mije van? - tovább adák.

Van háza, földje, nyaralója,

Ez már ma is csak valami.

Hát ifjusága agiója,

Hogy még lehet - ki tudja mi?

S ami hazánkban ritkaság most,

Nem kártyás és nem is iszákos.

És ámbár törzsökös magyar,

Csak bőkezű, de nem pazar.

Henyélni nem szeret s bizonnyal

- Úgy vélik - célja nagy, komoly.

Mulatni tud a mulatókkal,

De szépen ír és szónokol.

Az “Orfeumba” is hogy eljár?

Hja... a levegőben van ez már!

Olykor ki is csap egy kicsit,

De csak módjával, képesint.

Nem áll ő udvaronc hirében.

Még érzik rajta a vadon.

Öltözködik tisztán, szerényen,

De nem piperkőc, nem majom.

Ha, mint ő, olyan az ember mind,

A tébolydába zárják Darvint.

Szóval, mi lényét illeti,

Természetes, eredeti.

Gallérja vagy kendője csokra

Sokszor nem épen comme il faut.

A bókot nem halmozza bókra;

Nem végtelen toasztivó.

Az üres fecsegést utálja...

De ennél is nagyobb hibája:

- Ó, szörnyü végzet, mostoha -

Táncolni nem szokott soha!

Ki féltené ilyen lovagtól

A jól nevelt okos leányt?

Ez egyszerű komoly alakból

Ki olvas csélcsap Don Juant?

Mamának is nagy a bizalma.

Hogy Ernő arca meg nem csalja.

Hisz olyan az, mint szentirás,

Pénzt adna rá az uzsorás.

Vígan csevegnek, élcelődnek.

A lányka néha közbeszól.

Ez a jel kedvező Ernőnek,

És egy-egy bókkal válaszol.

Azokból a dolog kitetsző:

Ez nem lakás-, de leánynéző.

S az anya szól háromszor is:

Legyen szerencsénk másszor is.

S Ernő barátunk menne is már,

De nem tud, szíve oly nehéz.

Maga sem tudja, hogy még mit vár,

Csak a szomszéd terembe néz,

Ah! végre megvan! üdv, szerencse!

Maguk maradnak egy-két percre...

Oh! drága boldog pillanat,

Szivrészegítő gondolat!

A szőnyegen, halkan, pár lépést

Beközelíti Etikét

(Így hítták a kedves teremtést)

Oh, szédítő, tündéri kép!

Kinyilva hűtlen inge fátyla,

És azon át Ernő belátja

Hó melle, válla bájait...

- Nap úgy nem éget, nem vakít!

S az ifju, aki láta vadkant

Csörtetni zörgő fák alatt,

Midőn az ég rettentőt csattant,

Pokolsötét éj meggyuladt;

Ég és föld egy lángban álltak;

Egymást kereste a vadállat,

S az erdő mélyén egymagán

Istenre gondolt a zsivány:

Most, mint a déli verőfényben

Tündöklő délceg nyárberek:

Nem tudja, hogy mi félelemben?

De szent igaz, hogy úgy remeg,

Lelkében szörnyü harcra kelnek

Szemérem és bősz szenvedelmek.

S csak tréfa volt szándéka bár,

De vágya többre készti már!

S hogy állna ellen ő e vágynak?

Mi rettentné attól el őt?

Hisz a mélységes Gyehennának

Lángnyelve már nem égetőbb!

Egy csókot e szűz hattyuvállra!

S mint menydörgés a villámlásra,

A gondolat után a tett

Hej! gyorsan elkövetkezett.

A lányka rémülten sikolt föl,

Elsápad, majd meg elpirúl.

Rettenve kissé a merénytől,

Ernő bűnbánva földre hull.

S mint egy vezeklő búcsujáró,

Kulcsolt kezekkel a hátráló

Leányka lábához csuszik,

S forró szerelmet esküszik.

Mondott sokat, szépet, hizelgőt;

Hogy megérdemli a halált.

És az ne is kimélje itt őt,

Ha viszonzásra nem talált.

Igér hüséget ékes nyelven,

És mindazt, amit mond e percben,

Való, hogy mind átérezi,

S hogy meg is tartja, azt hiszi.

De mind hiába, mind hiába!

Kilábolhatlan a hinár.

Csak egy hibából más hibába

Sülyed mélyebb s mélyebbre már.

Etelke arcán megerednek

A könnyek és sürün peregnek.

Ez ifju őt - ez fáj neki -

Vajjon minek tekintheti?

És épen ő, ez ifju tette,

Kiről magában azt hivé

Mindjárt az első tekintetre:

“Ez jobb, nemesb a többinél.”

Kiről először gondolt szépet,

És alkotott egy kedves képet,

Melyről, ha jött a holdas est,

Álmodni olyan jól esett.

A jelenet szivet repesztő;

Nagy a kelepce, a veszély.

Mint tegye jóvá gyorsan ezt ő,

Hogy hozza helyre bölcs eszély,

(Ha bírna is e percben ezzel)

Mit elrontott vak hévvel, tüzzel?

Miként engesztelhesse meg

A vérig sértett illemet?

És mintha éktelen zavarja

Nem volna már több, mint elég,

Tetézi még a sors haragja:

Pour comble a mama belép...

A csónak oldva, nyíl kilőve!

Nincsen menekvés már előle.

Megkéri hát a kis leányt,

Hisz úgyis ez, amit kivánt...

De tudja, úgymond, hogy lépése

Ily rögtönűl, szerénytelen.

Választ azért hát kérésére

Nem is ohajt ily hirtelen.

Ezennel ő csupán kimondja,

Hogy ez komoly, forró ohajja.

S mihelyt Etelke arra kész,

Legyen övé a drága kéz.

Lesimul a vihar; Etelke

Még újra megbotránkozik;

Mig szép nyakára s a történtre -

Duzzogva bár - fátyolt borít.

Meglepetése, hányatása

Egy indulatból át a másba

Oly ellentétes, hirtelen,

Hogy most itélni képtelen.

Ernő belátja, hogy az óra

Ki van merítve s távozik.

Vágy levegőre s nyugalomra

Közűlük egyként mindegyik.

Mámorban ő, Etelke lázban

Tünődnek, önmagukba zártan:

Mi volt ez, álom vagy való?

Áldás vagy - átokfoglaló?...

Tehát igen: minden bizonnyal;

Ez elhatározott dolog.

Nősülni fog. Mátkája angyal;

És mind a ketten boldogok.

Oh, boldog, édes házas élet!

Tisztesség útja, áldott végzet...

Hogy sorsa ezt így rendelé,

Örömmel néz most már elé.

Mi van becsesb a jó otthonnál?

Mindent, mi kell, föllelve itt,

Felebarátja ablakánál

Az ember nem gyalázkodik.

S eszébe jut önsorsa, átka:

Rideg, kinos apátlansága...

Szakadjon magva annak itt,

Hol ő családot alapít.

Elég volt úgyis a kalandból!

Tán sok is a tiltott gyümölcs.

A föld terített asztaláról

Mitsem felejt ki, aki bölcs.

Ha még a savanyú is ízlett,

Kihagytad épen a szinmézet?

S hiába! a mézeshetet

Csak feleséggel élvezed.

Hát még ha olyan feleséggel,

Majd aminő Etelke lesz?

E méz-oáz majd este, reggel

Mi végtelen gyönyört szerez!

Már látja édes képzeletben,

Mi jól fog állni neki minden:

Kötény és konyha-marechal-

Pálcája, a - főzőkanál.

“Kötény, kanál? Fi donc!” kiált föl

A most divó szokás fia,

Kinek mindjárt az esküvőtől

Külföldre kell utaznia.

S követve e bomfordi bon-tont,

Befutja Svájcot, Párist, Londont.

Megtérve aztán, némelyik

Előkelően kérkedik:

Hogy egy körút, külön, magában

Nem megvetendő élvezet;

A mézes éj, csöndes magányban

Még istenibb gyönyör lehet.

De ezt a kettőt egybe venni

S egymással őket tönkre tenni,

Igaz, hogy sokba is került -

De nagyszerűen sikerült.

Minő sivár természetlenség!

- Vándormadárnak szárnya van,

Röpködhet a látképdús kék ég

Mérhetlen távolságiban;

De hogyha párját megtalálja,

Vonul sötét, csöndes magányba,

S elhallgat árnyas ág bogán,

Fészkén a boldog csalogány.

Ernőnek is, ha szép estennen

Nős életéről képzeleg,

Ülvén Etelkéjével szemben,

Lelkén ily ábrándkép lebeg.

Mit csússza-mássza e világot,

Ki meglelé a boldogságot,

S egy kedves lényben föltalált

Mindent, mi földön üdvöt ád?

Szivében ostromállapot van;

Szerelem ott az egyedúr,

E hatalmas diktátor onnan

Minden más érzelmet kitúr.

Mit a világ s bohó divatja,

Hívság s ezernyi indulatja!

Ő majd csak önmagának él,

Ez most az egyedüli cél.

Majd elmegy ő, el messze, messze

Itt hagyva e vásári zajt,

Hol víg madár szól zengedezve,

Az erdő illatot sohajt.

Hol pázsitos berek homálya

Álommal a vándort kinálja,

Mely hetedik eget igér;

Súg-búg, cseveg a hegyi ér.

Hol kis lak áll domb oldalában,

És oly vidáman mosolyog,

Hogy azt hivé, gyerekkorában,

A tündérek lakhatnak ott...

Ott, ama távol kék hegyekbe

Épít magának, mint a fecske,

Egy kicsi fészket, házikót,

S örökre ott fog élni, ott...

Képzelt jövőjét rajzolgatva,

Ily szép szinekkel festi ki.

Etelke bajjal titkolhatja,

Hogy mily nagyon tetszik neki.

Pedig titkolni kell okvetlen,

Maradni szigorún egy kedvben,

Sőt épen kinevetni azt,

Mi örömkönnyeket fakaszt.

Hja, Ernő úrral nem megy máskép;

Ő csakhamar rosszat mivel.

Ismerni kell ám ezt a kópét,

És vele akként bánni el.

Mutatni, hogy hévvel csügg rajta,

Vagy épen el van ragadtatva,

Hogy él-hal érte már - ohó!

Ez semmikép se volna jó.

Többé ugyan nem lopja őt meg.

Majd megmutatja ő neki.

Kérlelhetlen szigort erőtet;

A csínyt azonnal bünteti.

Vetemedik illetlenségre?

Egy, kettő - marche! három lépésre.

Amott a szék, a negyedik.

Úgy hát; minek legyeskedik?

Szoktatja Ernőt kurta fékre;

S jól menne a dolog, de haj!

Hisz így még bájolóbb Etelke!

S most már meg épen ez a baj.

Mi haszna? Ernő úgy találja,

Hogy már igy épen ki nem állja,

S most még “maradhatatlanabb”,

Amint nyilást lel, csíp, harap.

Már maga Ernő is belátja,

Hogy ez tarthatlan állapot.

S ha tőle függ, percet se várva,

Hivatná rögtön a papot.

De hasztalan minden beszédje;

Mig el nem készül a kelengye

Hat-hat párnája, paplana,

Addig nem enged a mama.

Hiába emlegette volna

A régi jó szokásokat?

Hogy most, midőn kijött a sorja,

Ő hagyja cserbe azokat?

Mit tudja, hogy mi a tisztesség,

Ez a mai szédelgő népség?

Tanulja ez meg, hogy minő

Egy régi minta házinő!

Aztán meg - és ez tán a legfőbb -

Etelke is még csak gyerek;

Várhatna még akár esztendőt;

Ám csak hadd epekedjenek.

Ismeretségük is rövid még,

Hadd nőjön az, hadd növekedjék.

Nem tart soká a szerelem,

Sem semmi, ami hirtelen.

Megmondta. Punktum. És ez ellen

Ernő mit is tehetne mást?

Megnyugszik a kemény végzetben,

S folytat heves ábrándozást.

És ebben ő kifogyhatatlan.

Most egy vadonban él nyugodtan,

Már készen a kicsinyke ház,

Etelke főz, ő meg vadász.

Majd a mérhetlen oceánnak

Beljén, lakatlan szigeten,

Árnyas, füves parton halászgat,

Holott szélcsöndes éjeken

Holdfényes tengeren oly néma

Körültük minden, néha-néha

Csupán az ő és a habok

Csókolkozása hallhatók...

Ő most szeret, nagyon, valóban,

Mérhetlenül, kétségtelen.

A szenvedély, ha lángra lobban,

Ő benne mindig féktelen,

Sokáig alszik az, de aztán

Rettentő, mint az éh oroszlán.

Hogy jó-e vagy rossz végzete? -

Ez már az ő természete.

Ő most szeret, és lánggal égő

Szerelme tárgya nem csupán

Etelke, a gyöngéden érző

Gyöngyharmat keblü kis leány.

Ő még szerelmes egy eszmébe:

A házas élet édenébe.

Ez eszményképbe olvad át

Előtte a kerek világ.

S ő a valódi boldogságot

Csak a magányban képzeli.

A vadon erdőt, pusztaságot

Elragadón ecseteli.

A nagy világban, sokaságban

Hej, ott ezernyi vész, sok csáb van.

Hol csak az isten van jelen,

Csak ott örök a szerelem.

“Ah!” szóla olykor, dús képzelme

Ragadván őt, miként az ár: -

“Volnék egy ország fejedelme,

A királyok királya bár;

El-elvonulnék hébe-hóba -

Legteljesebb inkognitóba -

Magamra öltve pór-ruhát,

Keresni egy csöndes tanyát.

És itten élnénk, éldegélnénk

Kettecskén egy-két jó napot:

Boltozatos fák rejtegetnék

Világ elől a kis lakot.

A királyné - azaz kérem

Itt csak az én kis feleségem

Készítené a bablevest,

Lángost, pogácsát, izletest.

Oh, mennyi kéj van a természet

Kifogyhatatlan kebelén!

Összalkotása emberkéznek

Azokhoz képest mily szegény!

A paloták arany fénymáza

Tehetlenségünket álcázza.

A legtökélyesb műalak

Hiú, erőtlen másolat.”

És így tovább. Igy űzve-fűzve

Ábrándja kedvenc képeit,

Tervezgetés, merengés közben

Egy gondolatja születik.

Mit is csapong itt epekedve,

Hisz hogyha épen tartja kedve,

- Úgy van - király vagy nem király -,

Megtenni azt módjában áll?

Ha “kis lakot domb oldalában,

Mely oly vidáman mosolyog”,

Ha ezt keres, csöndes magányban -

Sz’ ez igen egyszerű dolog.

Hát mit vétett az ő tanyája,

Hogy ne gondolna egybe rája -

Az allaghi hegyoldalon,

E földi menny, paradicsom?

Van ottan is hegy, völgy, erdőség;

Szól abba vígan a madár.

Elől vidám, habos mezőség,

Sok rajt a lepke, csapodár...

Kövér buzában pitypalatty szól

Mondhatlan ízü pillanatról...

Patak fölött, fűzlomb alatt

Nyögi szerelmét a galamb.

- E sok csodát, szépséget látni

Etelke is kiváncsi már.

Miért ne rándulnának hát ki

Most, mig diszében áll a nyár?

Egy szép nap odakünn a villán -

E gondolat gyujt, mint a villám.

Etelke tapsol - “ez dicső!”

S a mama? - még tünődik ő.

De majd előrobbantja Ernő

Huszonnégyfontos érveit.

Egy régi jobb kor tisztelendő

Szokásait, erkölcseit!

Nos hát a “háztűznéző” semmi?

Csak nem fogunk úgy ott csöppenni

Vaktába tartva násznapot -

Előbb csak szét kell nézni ott?

Az istenért! ha meggondolja,

Hisz ott tömérdek a dolog.

Ő már nem látta évek óta,

Tán a vidék kissé kiholt.

Előtte kedves a csöndélet,

De nem ohajt remeteséget.

Mindent, mi jó, úgy véli, itt

E kicsi ponton egyesít.

Legyen körülte egy kis élet,

A ház körül egy kis moraj.

Nem is valódi föcskefészek,

Ha nincs belül egy kis zsibaj.

Ha már lesz egy kis gazdasága,

Legyen meg annak minden ága.

És ami van, ám hát legyen

Jó karban és kellő helyen.

Úgy szép a ház, ha udvarából

Jár a mezőre fürge nyáj.

A legelőn csikó ficánkol,

A garmadán baromfi váj.

A macska a padkán dorombol;

Vendég elé fut a komondor.

A tyúk kodál az asztagon,

Ökör, bivaly bőg vastagon...

E házias, családias kép

Megszéditette a mamát.

Ez maga a szent egyszerűség!

Ám teljék benne kedve hát.

Mily nagy a lánya szerencséje!

Ha ez sem a jó férj eszménye,

No akkor aztán nem hihet

Már e világon senkinek.

Tehát kimennek. Mindjárt. Holnap.

Szép hűvös hajnalon; korán.

Nagy örömükben úgyse tudnak

Alunni már ez éjszakán.

Egy próbanap a házasságból,

A lét e szép vígjátékából,

A nyár fényébe öltözött

Méltó diszitmények között...

Egy óra a paradicsomból,

Midőn az még el nem veszett;

Abból a boldog ártatlanból,

Hol még kigyó nem szerepelt...

Ah isteni, fölséges tréfa!

Ádám lesz ő, Etelka Éva...

- Ej, ej a mama fenyeget:

“Tűzzel ne játsszék a gyerek!”

No’s hát a nap, az áldott jó nap

(Holott már Ernő kételye

Nagy volt, hogy mostan elkésik majd)

Elvégre mégis fölkele.

Sőt oly kegyes volt, úgy sugárzott:

A föld egy óriás gyémánt volt.

Fénylett a fű, erdőn, mezőn

Örömtől harmat-könyezőn.

Oh, ez egy szép, egy ritka nap lesz!

Örömteli, minőt talán

A halandó csak egyszer élvez

E föld szinén egyátalán...

Ez a teljes boldogság napja,

Szerencse ittas pillanatja,

Midőn a jó mind egyesül.

Minden kivánság teljesül.

Minden kivánság? - Bár csak annyi...

És vajha semmivel se több!

De hátha majd ki fog csorranni

Az a pohár, mely teli tölt?

Ej! gyáva gond! S ha úgy is; aztán

Patvarba! hát baj lenne az tán?

Övé Etelke, kell-e több?

Isten s ha kell a pap előtt!

A tréfa, jó kedv szakadatlan.

A vasderes négyes fogat

A fót-csomádi nyárasokban

Csillogva nagy vígan halad.

Majd egy félig nyilt völgybe érnek;

Ott, hársöves partján az érnek,

A napsugárban nevető

Szép úri lak tünik elő.

A hölgyek halk ah-ot hallatnak.

Oly kedves a hely, meghivó.

A sűrüből, csalogatólag,

Füttyent eléjök a rigó.

A kémények vigan füstölnek;

Sorfákon a szarkák csörögnek

S a bennlevőket fölverik,

Hogy íme vendég érkezik.

Az Ernő ecsetelte képet

Tetézi dúsan a való

A “pásztorosdihoz” keretnek

Ugyancsak úri nyaraló.

“Ez hát a kunyhó? - hisz ez ékszer;

Ah ez aztán »arany« középszer.”

Körültekintve odabenn,

Ugymond Etelke élcesen.

De mindamellett, tréfa nélkül -

Hisz ő is csak nő, bár ha jobb, -

Büvölten áll a csintul, fénytül,

S így tetszik épen a dolog.

Sőt már nem is palástolhatja,

El van fölöttébb ragadtatva.

S csak fél, hogy álom mindez és

Majd szörnyü lesz az ébredés.

Bejárja, nézi Ernő karján

A selyembársony termeket.

A kertet, majd az erdő alján

Egy vadregényesb részletet.

Im itt egy csöndes hűvös barlang,

Alatta csacska csermely ballag;

Kőpadja lágy moh-bársonyán

A legpompásabb ottomán.

Előtte minden, amit most lát,

Oly épen kedv szerint való.

Nem mese hát a tündérország,

Lehetne ennyi jó - való?

Van pillanat s hely e világon,

Melyben valósul minden álom?

A dajkadal, pásztorrege

Mind-mind beteljesülnek-e?

És maga Ernő, vőlegénye

(Az ő szemében) oly nemes;

Lehet-e férfi s minden ténye

Eszményileg tökéletes?

Hát nem hazudnak a regények?

Volnának még e földön lények,

Minőkről, úgy hivé, hogy itt

Leányi szív csak álmodik?

S ha veszi önmagát, szerényen,

Ő egy szegény polgárleány.

Ő csak szeretni tudna véglen,

Forróan, híven, igazán...

Mi több? ő érzi s ez borzasztja,

Bár elhagyatva, megcsalatva,

Már mást szeretni képtelen,

Szerelme egy és végtelen.

És hátha mégis... megcsalódik?

Ó, szívrepesztő gondolat!

S remegni kezd tetőtül talpig

Mint szél ha rázza, patyolat.

Ah, hogy ha mindez csak káprázat?

S valóban mintha erdőt, házat

Forogni látna hirtelen...

Ó, kínos ádáz sejtelem!

S egyszerre arca haloványul,

Sötétül, csuklik a szeme.

Talán e gondolat nyilátul,

Mely úgy szivébe lövele?

Vagy tán az uti fáradalmak,

A hegyi lég, erős izgalmak,

Vagy mindezek s rossz szelleme

Esküdtek össze ellene?

Én nem tudom. Elég az ahhoz:

Meglátva a színváltozást,

Mint ahogy illik jó lovaghoz,

Ernő mit is tehetne mást?

Föllépve, mint egy házi orvos,

(Egyébiránt is, - oh, fondor sors!

A mama is, én istenem!

Ép itt e percben nincs jelen...)

Szegény Etelkét kapja ölbe.

Ej, édes könnyü volt neki;

Akár csak a gáz a léggömbbe,

Mely azt egekbe emeli.

És viszi, mint a szél a hangot,

Mint kesely a fehér galambot,

Haladva tüskön-bokron át,

Hogy majd beéri a tanyát.

És vajha úgy! - Azonban mégse.

Már sorsuk ezt így rendelé.

Szándék-e vagy véletlenség-e?

Elérnek a barlang elé.

A hűs patak valódi gyógytár,

S holott a jó mohágy is ott vár,

Honn a mamát ijessze meg?

Hogy lenne egyből két beteg!

Majd meggyógyítja ő Etelkét;

És ezzel késni nem szabad.

Kár volna mostan minden percért,

Sürgős ez ilyen pillanat.

Ereszti a füzőt derékon,

Föcskendi vízzel halántékon,

Csókkal borítja mindenütt,

Hogy így majd minden bajt elüt.

Füröszti ebbe a gyógyszerbe.

Van nála ebből jó adag;

Hogy attól már utóbb Etelke

Szüz ajka szinte földagad.

S arcára visszatér a hajnal,

Majd föltekint halk ámulattal,

S szeme arkangyal fényitül

Egy percre Ernő megkövül.

Igen bizony s egy pillanatra

Változnak im a szerepek.

Akár a márvány Ernő arca,

S most már meg ő a nagy beteg.

Nagy, szörnyü nagy, halálos a baj,

S ez nem szeszély, nem tréfa, ajjaj,

Szörnyet hal ő egyszerre itt,

Ha rajt Etelke nem segít.

A baj elég komolynak tetsző,

Ernőnek hangja halk s remeg;

Azonba mégis csak incselg ő, -

Etelke meg már mit tehet?

Haragja harcol a kacajjal,

De mind hiába, nem bir azzal.

Nagy baj biz ez, de hasztalan,

Igy a tekintély oda van.

Kisül ugyan, hogy voltaképen

S egyáltalán nincs semmi baj;

Sőt már Etelke kérné szépen,

Ha el nem fojtaná kacaj,

De Ernő tart “recidivátul”,

Ki nem vergődik a tréfábul,

Az alkalom jó, jobb se kell;

Ily ürügyöt eresszen el?

Denique Ernő egyre “golyhóbb”:

De hát ily állapot s eset,

Én istenem, hát ennyi s ily csók

Vajh kit nem részegítne meg?

Egyébiránt biz ő nem is szent;

S hiába, amit ezután tett -

Hja, már ha erre gondolok,

Én magam is dühös vagyok.

De én megmondtam, hogy szivében

Megannyi szörny az indulat.

Hogy izzó láva ég erében

És szenvedélye - fenevad,

Amely nagylelkü, olykor, mondják;

De hogyha egyszer vért szagolt, hát

Jöhet az isten angyala,

Bizony hamar fölfalja a.

És most e fenevad fölébredt...

S Etelke kelté föl, mi több:

Tüzes vasával szépségének

- Kérem - még sütögette őt!

Igaz, hogy tette akaratlan,

És ebben ő szegény, ártatlan.

Hanem, hogy szép volt, szép nagyon,

E bűnét nem tagadhatom.

És szép, kivált egy pillanatban...

S ez, kérem, lényeges dolog;

Mert hát, mit is csűrjem, csavarjam?

Már jobb, ha mitsem titkolok...

Midőn, mit gyógymütét kivánt itt,

Az öltözéki fesz korlátit

Tágítni kelle itt-amott,

Ernő egyet-mást láthatott.

Jóságos ég! örök hatalmak!

Mily szemfényvesztő látomány!

Minő tökélye idomoknak!

Minő csodák a mell haván...

Hát még odább... de hopp! ne többet.

Hah! mint irigylem a festőket!

Hogy mindezekről szólanom

Nekem megtiltja a szalón!

Egyébiránt... bizony sokkal jobb;

Mit is beszélek, hencegek?

Mikor tudom, hogy vannak dolgok,

Miket leírni nem lehet.

Miket sem én magam, belátom,

De te se, mázoló barátom,

Még meg se közelithetünk,

Jobb hát, ha rá fátyolt vetünk.

De végre már időnk sincs erre;

Mert ime jön már a mama,

És hangzik messziről: “Etelke,

Hol vagy?” rettentő szózata

Háromszoros egymásutánban;

Ah, épen mint a bibliában...

Etelke is pirul, ijed.

Furdalja lelkiismeret?

A mese a paradicsomrul

Teljesüléssel fenyeget.

Ah, hogyha mindvégig valósul,

S örökre itt is elveszett...?

De voltakép mi is az éden?

És hol van az? - Ernő szivében.

S tán onnan csak nem űzi el

Az a kegyetlen Gábriel?

Nevetve fojtogatja csókba

Ernő e bal sejtelmeket.

“Hisz nem is éden az” suttogja,

“Mit elveszítnünk nem lehet.”

De mind hiába, tagadhatlan,

Föladva, szegve már a programm...

Valami abba csúszhatott,

Mi elrontotta a napot.

Immár a pásztorhangulatnak,

Játék-szeszélynek vége van.

Szebb része eltölt már a napnak,

Etelke méla, hangtalan.

Elég is a magányból, csendből!

Ernő is zajt kiván; közelből

Hozat vendégeket, cigányt,

S tölt zene közt víg délutánt.

Igy tölt a nagy nap. És az este?

A nyári éj, a méla hold

Maradjanak kétségbeesve,

Hogy itt mi szerepük se volt?

Nos hát a hold - hogy is felejtem! -

Hazafelé, ünneplő fényben,

Mint tőle várni lehetett,

Kisérte a vendégeket.

Előzékeny galant barátként

Viselte mindvégig magát.

Elő-előrántott időnként

Egy felhőt, s onnan kandikált,

Mig Ernő a bakon használva

Az eltünő borút, futtába

Még egy-egy édes zálogot

Etelke ajakára lop...

Hej Ernő, Ernő, jó barátom,

Patvarba! mit keressz te itt

A Váci utcában, déltájon...

Mire való már ez megint?

“A nagy világban, sokaságban”

(És főleg ebben az utcában)

Mondod magad, hogy “sok a csáb”,

Csücsülj te honn - ma legalább.

Jót akarok neked bizonnyal;

Higyj és fogadd tanácsomat.

Lásd, hogy ha ilyen hasonlattal

(Magunk közt) élnem tán szabad:

Mi Angyal Bandinak a puszta,

Az neked épen ez az utca,

Engedd meg, ámde ez igy áll;

Az alkalom tolvajt csinál.

S csak ma ne mennél, csak ne mostan!

Míg a veszély oly szörnyü nagy.

Ott ama kígyózó sodorban,

Hah, mondtam, úgy-e? fogva vagy!

Hja, már most, én édes barátom,

Én hasztalan beszélek, látom;

Én most már nem segíthetek...

Eszeveszett! úgy kell neked!

Csak gyere hát a magad útján!

Hiszen való, ami való

(Gaz kópé! még irigylem is tán),

Hej, ez uton sok, sok a jó...

Kinyílnak a legszebb virágok

Számodra, és övék az átok...

Erős melledben egy tövis

Ha marad, érzed is, nem is...?

Hanem virága válogatja...

Nem mind egyenlő a tövis.

Van, melynek méregtelt illatja

Gyorsan vagy lassan bár, öl is.

S engem bősz sejtelmek gyötörnek:

Mi vége sok tilos gyönyörnek?

Minél hőbb, tündöklőbb a nap,

Borúl, ha lefelé halad.

Hja, te e “vénasszony-beszédre”

Csak jót nevetsz s továbbhaladsz.

Aggódik otthon, sír Etelke?

Baj, baj, de csak rövid baj az.

Nem messze van már a határnap,

Midőn majd összeadja a pap...

S ha szabadságát veszti el,

E kis időt használni kell...

S a percet épen eltaláltad;

Te köllesz épen most ide.

Uram, dicsértessék hatalmad!

Kezednek mily csodás mive!

Vén őr a városháztoronyban

Verd félre a harangot, tűz van!

Nagy tűz van itt, olthatlanabb,

Mint mit a szél terjeszt, ragad.

És legnagyobb Ernő szivében.

Hej, itt a legtöbb gyúanyag.

Hogy azt eloltsa rögtönében,

Ő arra soh’se volt hanyag.

De hát hogy? A tündéristennő

Mögött a delhad hirtelen nő.

Hah! hogy ha megelőzi más?

Valami vén bankóriás?

Hohó! Bankóriás? Pedig vén?

Mit? Hát efféle lenne ő?

Naiv barátom! A keresztény

Vénusz tán házi szende nő?

Ki nap lehet, az nem lesz csillag.

Ki egy világot meghódithat,

Biz annak, ez természetes,

Egy ország, bármi nagy, keves.

Oh, e napok, e napszépségek,

Ezek ragyognak messziről.

Vakítnak, gyujtanak, égetnek

Száz mérf..., azaz: lépésnyiről.

Minden parányi ízük lázit;

Ruhájuk élőlénnyé válik,

És suttog és fest, mutogat,

Miket csak gondolnod szabad...

És egy ilyen nap, mégpediglen

Vakitó nyárközépi nap,

Melynek sugára szüli délben

A földövi orkánokat;

Egyedül uralgó, tündöklő,

Teremtő, éltető, öldöklő;

Mely szerteszét bimbót fakaszt,

Hervaszt, eléget, megfagyaszt; -

Egy ilyen szépség napja kelt föl

És ragyogott már jó korán,

Követve “bolygók” seregétől

Fővárosunk aequatorán -

A Váci utcán tudniillik,

Hol aloé örökké nyílik

S jár, leskelődik egyaránt

“Oroszlán”, “tigris”, “elefánt”.

Ki ő, mi ő? Ej, mit kutassuk,

Mint valami kis faluba!

Pesten vagyunk; elég, ha tudjuk,

Lakása ez s ez szálloda.

Rangját, nevét a szobapincér

Megmondja egy-két jó forintér;

Sőt már ötért mindent kitud,

Belopja esdő billet-doux-d.

De Ernőnek még ez se kellett.

Elősegíté végzete.

Egy dandy a szép delnő mellett

Csötölt, botolt, tekintgete,

Mint egy dióverő nagy pózna;

Jó egy öl a legénynek hossza.

Monoklijában jelleme,

Hogy nincs neki elég szeme.

Nyilvánvaló volt, hogy ezuttal

A fráter szemtelenkedik.

A hölgy zavart, s tiltó haraggal

Szegzi előre szemeit.

A dandy hosszu fintor lába

Magát pedig mintegy kinálta.

Valaki rálép. Félre néz

S dühös a dandy. “Krucinéz!

És még csak engedelmet sem kér

Ez ügyetlen rüpők!” - “Ohó!

Ám lássuk, hol hát a nemesb vér?

Uram, ki ön? Jegyét!” - “No jó!”

És evvel véget ér a botrány.

Jegyet cserélnek ott az utcán.

“Báró Immerfein Anatol”

E jegy e bájos névre szól!

Ernőnek egy hálás tekintet

A bátorító jutalom.

Sőt már parancsoló a helyzet,

Kinálkozó az alkalom.

Hevélye a szólalkozásnak

Föltünt a kandiak hadának;

S a csődülő tömeg elül

Egy bérfogatba menekül.

“Nevem Leona. - E kisértet

Krakótól mindenütt követ.

Elém-elém kerül, igérget,

Koptatva bókot, járkövet.

Haha! - Uram, fogadja hálám,

Hogy megmentett; csak azt sajnálnám,

Ha e miatt - de nem hiszem,

Mind gyáva is, ki szemtelen.”

Egyszerre kész az ismeretség.

Ernő néhány bókot rebeg.

Minő szerencsés végzetesség!

Bübájos, édes jelenet.

Mi végtelen báj- s kellemhalmaz,

S négyszem között - uram, irgalmazz!

Ne vidd a kisértetbe őt,

Vagy adj neki hozzá erőt.

“De hol van Olga?” - “Nénikéje?”

“Ah nem, nem ő, szegény, beteg.

Szobaleányom Olga - ejnye!”

De indul a fogat, siet.

Ropogva a házrengetegben,

Mint mennydörgés a fellegekben.

Majd végre csöndesen halad

- A gesztenye-fasor alatt.

De csak nem a városligetben?

Megbolondult ez a kocsis?

No már pedig ártatlan ebben,

Kétségtelen, az urfi is.

Mert voltakép s egyáltalában

Az volt a baj, hogy hamarjában

Nem gondolt erre egyik is,

Nem utasítá a kocsist.

E gazfickó pedig lángész volt,

(Nos, ha Zeüsznek egykoron

Lovaiban félistenvér folyt:

Egy tévedt lángész a bakon

Mért lenne nálunk lehetetlen?!

Csak ne legyünk olyan hitetlen!

Vagy nem e földön termenek

A “névtelen félistenek”?)

Tanuja volt a jelenetnek,

S azt gondolá: itt e zavar

Percében mindegy most ezeknek,

Akárhová, csak el hamar.

És a turbékoló galambok

Magányt keresnek, sűrü lombot,

Természet pázsitpamlagát;

Mit kérdezgesse? - Oda hát!

Erdő a szerelem hazája,

Ivadja a nyiló tavasz.

Mint ékes szentegyház imára,

A szerelemre hangol az.

Az ibolyának illatárja

Lelkünket át- meg átaljárja.

Dall a madár, cseveg az ér,

Incselg a fény, eget igér.

Kizöldül a hervadt reménység,

A bú, a gond elrejtezik;

Feltámad a rég holt eszménykép

És újra él emlékben itt.

Elváltozik, elkorcsul minden,

Mi emberi, mulékony itt lenn;

Maga az erdő mindig az,

Mi volt: örökké szűz, igaz.

Kinek még nincs is szeretője,

Kit szenvedély már nem hevít,

Ha kimegy a szép zöld erdőre,

Szeret, bár azt se tudja, kit.

Az ifju a jövendőt sejtve,

Az agg a multra emlékezve,

Az életunttal fölkiált:

Ah, mégis szép ez a világ!

Még délelőtt, tehát üres volt,

Tehát szép, kedves a liget.

Minden marasztott, kedvre hangolt,

Becsali mind a két sziget.

Integetett a lomb, a pázsit:

No még csak egy szempillantásig!

Hogy fut a vén idő vakon,

Ma már ez is gőzszárnyakon!

A sorvadó kápolna tornya

Mindegyre sűrübben köhint.

Tizenkettő immár az óra,

Minden hazamenőre int.

Aggódik otthon a nagynéne,

S Ernőnek még ma vívni kéne.

Ah drága percek, - és pedig

“Becsületügy” nem késhetik.

Bár volna sok, sok mondandója,

Mégis szokatlan hallgatag.

Ajkán egy-egy alkalmi bókja

- Patvarba! - mindig elakad.

Mi máskülönben nem szokása,

Ez egyszer minden udvarlása,

- Min a kacér hölgy jól mulat -

Sovár, mély, néma bámulat.

Mert hát bizony, tagadhatatlan,

Kacérnak látszik egy kicsinyt.

Sőt kapzsi is tán, mint korunkban

A szép, ha rendkivüli, mind?

És hátha még gőgös, kegyetlen,

Gyönyörködő a vert sebekben?

Szivének ostor kéne - bár

Csak egy ilyent lelhetne már!

Hisz mostanában ez mind dívó

Erkölcs, szokás, előkelő.

Ámbár Leona még csak bimbó,

Ernő gyanakszik, ilyen ő.

“Mi vakmerő vágy - mond vidáman -

Egy hónapos padlásszobában!”

(Értvén a bárót ez alatt

A hölgy, s kicsinylőn fölkacag)

S elmondja itt - már mit titkolja

A különös históriát,

- Volt szó felőle a lapokba,

Ó, piaci profán világ! -

Vele miként ismerkedett meg

D’Argiro Castro albán herceg,

Az hogy csupán e név alatt

Egy körmönfont iparlovag...

Későn, de részint mégis jókor,

Közvetlen esküvő után

Kisült, hogy a férj egy imposztor,

Egy csavargó - pincér talán; -

Hogy rang, vagyon, név mind hazugság;

Az esetet maguk kacagják.

Albániában hercegek

Egyáltalában nincsenek.

S most ő ugyan törvény szerint nő,

De voltaképen hajadon.

Szépnek, szeszélyes hölgynek, mint ő

Veszélyes egy előny nagyon.

Egy angyal ő, ki mennyországbul

A földre épen most aláhull.

Boldog halandó, kivel itt

Most először találkozik.

Mint a tavaszi játszi égen

Egymást üzi fény és homály,

E lélek váltakozva minden

Színt egyesít, mint az opál.

Szaka van otthon, mint az évnek,

Hideg, meleg, jó, rossz érzések.

Téves, magasztos indulat

Őbenne mind csak hangulat.

De szép, nagyon szép, mondhatatlan;

És e hibákkal szebb talán.

Foltot mi haszna sejt a napban

Hideg csövén a tudomány?

Ha puszta szemvakító fénye

Elfödi mind, mi belső lénye;

És mi csak azt érezzük itt,

Hogy ránk világit, melegit.

És hol hát a szeszélyesb bálvány,

Ledérebb, változékonyabb,

Mint a felséges égi trónján

Tündöklő szép tavaszi nap?

Hogy hűtelen, előre tudjuk,

S tán melegét elutasítjuk?

Nem nyílik a virág, habár

Vagy ép mivel rövid a nyár?

Elvégre mit keresne ő itt

Örök szerelmet? ‘sz ő sem ad.

Fenyegetőn elébe ötlik

Egy szép kis ujj: “hej, nem szabad!”

No hát nem is. - De hát, hiába,

Holdnál erősb a nap világa.

Elbűvöl az, elandalít,

De haj, emez már elvakít.

A kedves, a jó, hű Etelke -

Ez a mindennapi kenyér.

De Leonának egy kegyperce

Egy földi élettel fölér.

Egy ölelése mámorával

Kibékit a mulandósággal.

Ki egyszer ily kincset talált,

Kacagja a sírt, a halált.

Leona szóban, viseletben

Szeszélyes, mint az oceán.

Véglen hatalma érzetében

Hanyag, könnyelmü is talán.

Sőt, mint kit örök ostrom untat,

Adná is olykor már a rútat.

S mert vérmes: önhitt, gondtalan.

Mind hasztalan, mind hasztalan.

Nincs bűn a földön, mit szépsége

Napfénye meg nem aranyoz.

Pajzánságának kedvessége

Egy angyalt kisértetbe hoz.

Ajkán a legszentebb imádság

Sátánt megbotránkoztató csáb.

Örvény, amelybe ha tekint,

Halandó ember veszve mind.

Oda van ő is menthetetlen,

Szegény, szegény Ernő gyerek

Küzd szenvedélye szörnye ellen,

Nógatja lelkiismeret.

De végre az torkon ragadja

És egyre jobban fojtogatja.

Féltérden is - ördög, pokol!

Viódik egyre, fuldokol.

Immár a szó is elhal ajkán,

Nem látja már a “kis kezet”.

Most Leonáé lesz a bálvány,

Amelyre csókot hinteget.

A kéz után a kar, majd végre

Az sem elég az üdvösségre.

De haj! sikertelen a harc,

A vége Ernőnek kudarc.

Leona egy tekintetével

- Milyen tekintet, istenem!

Nekem talán nem is hinnéd el,

Szép olvasónőm, képzelem.

De Ernő esküszik rá egyre,

Hogy kővé változott egy percre.

S tán mindörökre ott marad

Ijesztő botránykő-darab.

De Leonának ez elég volt.

Neki elég a győzelem.

Ha ellene a porba omlott,

Nemes boszúja kegyelem.

Egyedül üdvözitő ajka

A jelenetet megkacagja.

És Ernő újra él. “Mi kár!”

- Mond - “jobb lett volna halni már!”

De mindazonáltal belátja,

Hogy legjobb, amit most tehet,

Ha átcsap illemes tréfába

S a rossz kártyák közé nevet.

Egyszerre most ő a beszédesb,

Bocsánatért, találkáért esd.

Omol az élc, a bók, a csók;

Fölkelnek rá a szép kacsók.

S habzsolja, szíjja, issza újra

A fényt, a bájt, mely ingerel.

S talán megest megittasulna,

De szerencsére válni kell.

Az éhsárkányok elrohannak,

És mára vége a kalandnak.

Majd folytatása lesz talán...

Most hamar a báró után.

A báró szépen elmotollál.

Lakába érve fölkacag;

Ölt pőre pongyolát. “‘Sz kolosszál!”

Kiált föl. - “Ily eset miatt!”

Ernő segédeit fogadja

À la Mencsikoff, de haut en bas.

Azonban mindent megigér.

“Ám folyjon a polgári vér!”

“Bár ellenfél és ok nem ollyan,

Hogy dicsekedhetném vele...”

“Szájhős!” vélék ezek magokban;

Jó, ha igaz csak a fele.

“Valami hencegő tekergő”,

Gondolta róla maga Ernő.

No de sebaj; azért lehet

Kemény vivó, kuruc gyerek.

S körülbelül. A végzetes láb,

A száraz, nyurga, hosszu kéz

A bárónak kapós előnyt ád,

Ki egyébként nyugodt, merész.

Ajkán szivarral, csíptetővel

Szemén, vagdalkozik Ernővel,

Míg “kék” erekből foly a vér,

És ezzel a harc véget ér.

Az eset a birok körökben

Nagy föltünést kelt, híre fut,

Bezzeg, ha még utóbb, a kőbe!

Hozzá is - toldva még - bejut.

Pedig biz az bejut, hiába;

Etelke sirdogál magába.

Nagy leveleket irogat,

Meg összetépi azokat.

Ernő meg egyre hozzá indul,

Mint illik, rendesen - hanem

Még féluton sincs, visszafordul,

Gondolja: holnap, még ma nem.

Míg végre aztán a sok holnap

Folytán a helyzet bonyolultabb,

Növekedik a bűnrovás,

Nehéz lesz a leszámolás.

Egyszerre majd jóvátesz mindent,

Majd amidőn esküdni kell,

Majd ott terem, s a kis hitetlent

Oltár elé vezeti el.

Ő lesz az ő kis felesége,

Babája, veszi őt ölébe -

Lecsókolgatja könnyeit,

És ezzel aztán vége - kvitt.

De hát Leona - új bálványa?

Mi szerepet szánt hát neki?

No hát, igen... ezt ő imádja,

A másikat meg szereti.

Ez üstökös, dicsőbb, fenségesb;

Tünékenyebb ugyan, de fényesb.

Amaz hű álló csillaga,

Akárminő az éjszaka.

A párbaj épen jó ürügynek;

Külföldre messze menekül.

Mindenre jó ez menedéknek,

S levélben adja ezt hirül.

Most meg van rontva, verve szemmel,

Igy évelődik jó hiszemmel.

Hosszú idő, nagy messzeség

Talán segíthet rajta még.

De hasztalan, Leona képe

Kiséri, üldi mindenütt.

Nincs gyógyszer a végetlenségbe.

Rá csak Leona napja süt;

És ez nem nyugszik ám le percre -

Mint az a másik minden este;

Éjjel se hagy békét neki,

Sötétbe jobban égeti.

Mint aki az égő hajóbul

Tenger vizébe menekül,

Új szenvedélyt keres. Kalandbul

Kalandba vág szünetlenül.

Nappal vadász, jégszirtre mászva,

Az éjet tölti kártyaházba.

Újabb veszély, baj kell neki -

De a szerencse kergeti.

Megy hangversenybe, operába,

Mindenhová ellátogat;

Szépség megannyi tárlatába

Befutja mind a bálokat.

De hát mi ez? Isten csodája?

Amennyi nő, mind rútnak látja!

Szerelme egyre lázasabb.

Haza, haza! mihamarabb!

A “vigadó”-ban egy vasárnap

(Közönséges dolog nagyon

Olcsó mulatság a polgárnak),

Ép sétahangverseny vagyon.

S minő csillagzat?! Alig lép be,

Épen Leona ér elébe;

Őrhölgye, egy kis halovány,

Mint mondja, “nénje” oldalán.

Mint mély, veszélyes örvény sodra

A ringatózó tengeren,

Imádók suttogó csoportja

Tolong körülte szüntelen.

A bámulat - az mérhetetlen,

De néha kissé tiszteletlen.

Igy Ernő épen apropos

Tiszteletet parancsoló.

Leonának hizelg a jó cég,

A sans peur sans reproche lovag.

De neki ennél is több kell még,

S kész a szeszélyes gondolat.

S kimondva rögtön a föltétel:

Hogy Ernő ma ne távozzék el

Mellőle, semmi szín alatt,

Bárki fia, lánya miatt.

Valóba különös kivánság.

Látszólag gyermeteg, csekély.

Korán nyilatkozó zsarnokság,

Ifjúi tréfa, nőszeszély?

Vagy tán gyülölség rejlék ebben,

Dac az előkelőség ellen?

Egyik vagy másik, úgy lehet,

Vagy összevéve mindezek.

Az ötlet meglepő, váratlan.

Ernő se volt készülve rá,

Midőn magát meggondolatlan

Igenre elhatározá.

Ő csak a jutalomra gondolt,

És ez valóban nagy, döntő volt...

Mit egy tál lencseért kapott

Jákob, hej annál is nagyobb!

Mert hát midőn ezt kérdi Ernő,

Leona sugja: “eh bien!”

Úgy tetszik ez is elegendő...

Ujjongva ez; “itt a kezem!”

A dolog csak tréfának tetszett,

De Leonának keze reszket...

S Ernőnek e jel foglaló,

Hogy teljesen komoly a szó.

Igen, igen, komoly, valóba,

Úgy tetszik neki legalább;

De hát mig üt e boldog óra

Nem omlik össze a világ?

Nem esküszik-e össze végzet,

Nem lázad ellene természet?

Ilyen hetedik égi kéjt

Elbír a föld, megenged ég?

Sok ifjunak, ki látja őket,

Egyszerre megfájdul szive;

Az égi osztó igazságba

Van oka tán kétkednie?

Boldogság, szépség dicsősége,

Mint a verőfény tündököl le

Alakjaikról s gondolák:

Ezeknek áll ám a világ!

Leona nem levállazottan,

Mint már szokásban ily helyen,

Öltözve volt elég burkoltan,

S szemérmesen, bár könnyeden;

De öltözéke minden fodra,

Mikéntegy tőle ittasodva,

Pajzánabb, kihívóbb vala,

Mint Afrodite fátyola.

Úgy járt körül a sokaságba

Kitündökölve messziről -

Mint egykor amaz égő fáklya,

Mely Rómát gyujtogatta föl.

Van, aki fölkiált akárhány,

Hogy ennyi szépség - ez már botrány!

S nem is sok híja tán neki,

Hogy forradalom ütne ki.

Ernő szivét csordultnak érzi.

Egyszerre sok, sok az öröm.

Előkelő nyugalmát félti,

Jó lenne tán egy csepp üröm.

Hajh! meglesz az, nincs is már messze.

Irgalmas ég! minő kelepce!

Igen, igen, ez ő, ez ő:

Etelke s anyja szembe jő...

Már észre is vették. A kislány

Szemeit lesüti hamar;

Irul-pirul, majd meg holthalvány.

De oh a rettentő mama!

Ez nézi őt kérdőn, merően,

Mellette, szótlan, elmenőben...

Ernő zavarban - mit tegyen?

Köszönti s csak tovább megyen.

Ej ej, de ez nem jól van ekkép,

Gondolja, amint elhalad.

Kegyetlenség; több: illetlenség...

Fordulna vissza: nem szabad...

Leona s nénje tartják szóval,

És minden újabb fordulóval

Megint a kínos jelenet...

És egyre kényesb, mérgesebb.

Lelketlen, körmönfont szédelgő,

Talán kivágná még magát,

Hazudva jobbra-balra; - Ernő

Nem járta ezt az iskolát.

Kacagva, élcelődve könnyed,

Felköltené a jobb sejtelmet,

Hogy tréfa, “próba” az egész -

- De hajh! az ő szive nehéz!

Mint a menykőütötte boglya -

Ha veri bár sűrűn a jég,

Az meg nem menti, el nem oltja;

A villám annál jobban ég.

Ily szörnyü lelki állapotja.

Bűnvád, gyönyörvágy gondolatja,

Jobb, gonoszabb sugallatok

Rettentő harcot vivnak ott.

Szegény Etelkét szánja-bánja,

A szíve majd belé hasad;

Oszt egy tekintet Leonára -

S megint csak ez hatalmasabb...

Ejh - már ma úgyse hozza helyre,

El innét el az - étterembe!

Durrogjanak az ütegek,

Cliquotba lelkiismeret!

A zenekar a Traviáta

Pezsgődalát zendíti meg;

A kárhozottság elszántsága

Ragadja meg kedélyüket.

Mulatnak lázasan, sietve,

Mint kik először - még ez estve

Mennek rabolni - az eget,

S még azt is a - hetediket.

S a jó, a szende hű Etelke

Ájuldoz anyja oldalán,

“Egy séta a Margitszigetre,

Az üde lég - jót tesz talán?”

S a “Hattyu” hátán Ernő újra

Találkozik... a végzet ujja

Még egyszer intve fenyeget:

Még van idő, fordulj, ne tedd!

Ernő hadarg, szorong, használva

A sokaságot, tömeget;

Igy, majd amugy takargatná a

Pirongó illemérzetet...

De hát a szívet szaggató kép

Mindenhová kiséri végkép?

Nem is valóság, az talán

Csak képzelődés, látomány?

Kimenekülve, búcsuképen

Találkozik tekintetök.

Ah ez a kép feledhetetlen -

Miért nem látta igy előbb?

Tán visszatér - szaggatva kíntul;

De a hajó meg tova indul...

Sohajtva néz utána még:

“Csak még ma, holnap... ója ég!”

A kővé vált barát Szent Gellér

Csuhája szirtredőinél,

Ahonnan a nap jókor eltér

S árnyékot élvez már a dél;

Hol nyáron át a “Hattyu”, “Fecske”

Röpdös vigan Budáról Pestre;

Csöndesb az éj, üdébb a lég,

Hajszálra nagy város, vidék,

Hol láthatólag forg az örvény,

Sziréni a viz árama;

Hogy az már csolnakászi törvény,

Ha mit a Duna folyama

Lapátot, dereglyét, gerendát

Valahol elcsent éjszakán át,

Ez orgazdánál reggel itt

Keresve mindig meglelik.

Itt még az ős szegetlen parton,

Közvetlen a habok fölött,

Állott a ház, a tágas balkón,

Hová Leona költözött.

E pont szépsége bűvöl-bájol,

Akár egy kis Konstantinápoly.

Csilláros nyári holdas est

Itt nézi magát Budapest.

Erkély a parti homlokzatban

Kettő van itt egymás fölött.

A második butorozottan

Ernőnek ép kapóra jött.

S én istenem! a kötélhágcsa

Tán csak Velence kiváltsága?

S jó Morfeusz a néninek

Nálunk talán nem szépeleg?

Viharos volt az éj fölöttébb.

A legöregebb emberek

Nem értek hasonlót ehhöz még,

Ily rettentő itéletet.

Egymás után hatszor ütött le.

Ernő megolvasá, tünődve,

Amint az erkély pamlagán

Merengve ült éjfél után.

Mint elkésett haragvó pásztor

Ha nyája a tilosba ment,

Mig őt magát elnyomta mámor,

S egyszer csak arra ébredett,

Hogy hajh! talán már megrabolva

A szűz vetésnek selyme, fodra!

S durrogva messziről, siet:

Jött sebten a bősz förmeteg.

Lobogó sörénnyel, vágtatva

Hegy-völgyön, tüskön-bokron át;

Fenyegetőleg rázogatva

Cikk-cakkos villámpallosát.

Lihegve, fújva, mintha volna

Egy legfelsőbb parancs hozója;

Félvén, gyorsítva lépteit,

Hogy hajh, ha későn érkezik...

A földi csősz, a fáradt végzet

Elszunditott alighanem;

Maga a gazda, a természet

Kelt föl tehát egyenesen...

Mert már az ég lakói kezdtek

Féltékenykedni, s vélekedtek

Imigy: “hát földön ez lehet?

Hja akkor én ember leszek.”

Mert mint a csillagok pályája,

Kimérve emberek sora.

Van, aki egymást nem találja,

Polluxnak itt is Castora.

Szivek, kiknek találkozása,

A kéj titáni fokozása;

Égrablás, tiltva földinek,

Nem engedik az elemek.

De hát úgy látszik, ami itt lenn

Aprólék dolgainkban áll,

Magában a nagy mindenségben

Sincs kivétel nélkül szabály.

S ekként bizony végzet, természet

Ez egyszer egy kissé elkéstek:

Tombolhat a viharfutár,

Őt Ernő csak mosolygja már!

Ipam uram a menykövekkel

Mi haszna dúl-fúl - ő imint

Már a magas menybéliekkel

Atyafivá lett vér szerint...

Most már szakadhat össze ég, föld,

Legragyogóbb délpontja eltölt;

Már ezután ily pillanat

Nem születik e nap alatt...

A nagy világ kijátszott kártya,

Amellyel ép ő nyere itt;

Ily “parthie” nem lesz többé már, ha

Csak újra föl nem keverik.

A mindenség Wiesbadenében

Ő egy merész sou-val zsebében,

Nagybátran va banque-ot kiált,

S övé a tönkre tett világ!...

Fölgyujtott képzelmének lángja

Így csapkodott az égre föl.

Szélsőségének lajtorjája

Hej! majd annál mélyebbre dől.

Üdvét most olyan nagynak látja,

Hogy a világot mintegy szánja;

Mert annak már mi sem maradt,

És szinte nyomja e tudat.

...Ujjának egy-egy ízén kezdte,

És esküvék, hogy ez elég...

Ne többet még ma... szólt remegve,

A lelkem így is már elég...

Hajának egy kis játszi bodra

Sok volna, sok a koporsóba;

Hát még e szép világon itt,

S egészen és egyszerre, mind!

S tán még utóbb eláhitozza

A drága, a rövid időt,

Ha meg nem retten, hogy Leona

Szava betűin fogja őt.

A rózsaujjak csókostyája

Belépti jegy a menyországba;

Megállhat-e a küszöbön

Epedve, várva örökön?

Silány a bók, s minden beszéde,

Úgy érzi, hiábavaló.

És utóvégre szerencséje,

Hogy elhal ajakán a szó.

Legékesenszólóbban a szem

Beszél csupán, majd végre az sem,

Csak hő sohaj és csókra csók...

Érzések, összeforradók...

- De jaj, hiába, ami sok, sok;

És hogy megárt, az is igaz.

Bár végtelennek tetszik a csók,

Nem perce, csak mélysége az.

S ahol a mélység, ott az örvény,

Érvényesül a földi törvény;

Az égi lángért, mit rabolt,

Prometheüsz is meglakolt.

Hja, magas ám ez a menyország.

Innen ha ki alábukik,

Áttörve ezt a földi dongát,

Hull egyenest a pokolig.

Amily vakitó fényessége,

Oly megmeresztő sötétsége;

Nagy, rendkivüli mindegyik,

Egyik Nadir, másik Zenith.

Egyszóval, e napszépek csókja

Valóban, mint a napszurás,

Egy percre égbe ránt, de nyomba

Követi a megkábulás.

Miként ha itt ez egyetlenben,

Mind ami szép az egész nemben,

Földúlta volna perc alatt,

S utána már mi sem maradt.

Csodálatos, megfoghatatlan!

Mi volt ez? Álom, képzelem?

Fénylátomány hő lázrohamban,

Hogy elenyész ily hirtelen?

Mint hulló csillag, mely elvérez,

Leérve a föld gőzköréhez;

Az óriási szenvedély

Volt, nincs; elröppent, mint a szél!...

Úgy érzi, mintha a tőrt, melytől

Olyan sokáig véreze,

Most rántaná ki szívsebéből

Tán a való műtő keze.

És mintha érezné, hogy gyógyul,

De meg alél is fájdalomtul.

És gyötri baljós sejtelem,

Furdalja vád, töredelem...

Mintha valamit vesztett volna,

Valami drágát, kedveset.

Nem jól van ez, nem jól, aggódva

Bolygatja lelkiismeret...

Mint hazárdjátékos, ki mindent

Megnyert s egyszerre elveszített,

Önnön magától ijedez,

Döbbenve: hogy mi vége lesz?

A hajnal már hasad keletre,

A szűz, a tiszta, a nemes,

Mint aminő hajh! - volt Etelke

Oly szende, oly szemérmetes.

Előbb üditő fényessége

Most mint a nyíl, úgy hat szivébe.

Feddhetlen szigoru biró,

Istennek ujja, vádoló.

Az aranyos felhők csoportja

A derengő égbolt alatt,

Miként ha egy katedra volna,

És abban egy szelíd alak.

És mintha ennek biborujja

Egészen a szívéig nyulna,

Megnyomva ott egy idegét,

Talán a lelkiismeretét?...

És mintha eddig aludt volna,

Egyszerre e kicsike gép,

Mint felhuzott ébresztő óra,

Elkezd zajongni szörnyükép.

És zsörtölődik véle szörnyen,

Durván, kegyetlen, vakmerően.

És mint a bokrot szidja őt,

Uszitva poklot, ördögöt.

“Te bélpoklos, telhetlen d...ó,

Himpellér, járdakoptató.

Haszontalan kenyérpusztító...

- Ah, ah! de hát való, való! -

Ez hát a lángész büszkesége,

Gyermekkorod szép álomképe.

A nagy jövő, mit mutatott,

Hírrel, babérral biztatott?

Anyád, szerencse és természet

Kincsét özönnel hinti rád;

Ha csak játszatnád tehetséged,

Hogyan csudálna a világ!

Ha csak az inged ujját rázod,

Szegény hazádat fölruházod

Több fénnyel, mint vért tőle most

Elszívnak - rablók, koldusok.

Majommá lenni - Don Juanná,

E föladat való neked?

S ha értenél - ha volna hozzá

Üres fejed, sivár szived!

De íme szív, ész máris benned

Egymásra támad, feleselnek;

Egymást okolja, veri is;

Hát még ha majd a Nemesis?...

Egy delleánynak szeme fényén,

Igy szól az ész - ha rád veti,

Úgy megvadulsz, mint egy szilaj mén,

Fülét ha tapló égeti.”

“Mire való kezedben a fék?”

Zokogja a szív bűnbánatkép,

Mert fáj az önütötte seb,

Belátja, ő a vétkesebb...

És hajh, igaz, hogy ez nem első,

De már utolsó ez legyen.

Ha még talán nem lenne késő!

Ha megbocsájt, ha hisz nekem?

Ó, csöndes, édes házasélet,

Egyedül üdvözítő réved,

Hol nincs szirén a szirteken,

Magányod, az való nekem.

El, el, ma még, hozzá, azonnal...

Tovább időznöd nem szabad,

Eltelve kétely- s fájdalommal,

E kis galambszív megszakad!

Csak szóltam -, csak szólhattam volna!

Tán gyanitá frigyünk Leona?

- Csak tréfa volt! füllentjük és

Sikerül a menekülés.

S indulna épen szökve, lopva,

De hajh balvégü fordulat...

Egyszerre most meg már Leona

A lángolóbb, a lázasabb.

Miként ha Ernő első csókja

Lett volna zárt hevének kulcsa,

Az most egyszerre lángra gyúl,

S lobogva ég, olthatlanúl...

Miként ha kicserélte volna

A pillanat sziveiket.

Először érzi most Leona,

Hogy igazán, forrón szeret.

S Ernő sivár egykedvüsége

Csak ejti még nagyobb kétségbe,

Holott még azt gondolja csak,

Hogy ez mulékony hangulat.

Nem közönséges tűz-víz harca,

Villámtüz ez, jéggel teli;

Megátkozott, nem hogy fogyassza

Egymást, de egyre növeli.

Leona forró csókmalasztja

Ernő szivét jobban fagyasztja,

S minél nagyobb itt a hideg,

Ott tüzesíti a sebet.

Érzéki szenvedélynek átka!

Amily nagy, oly tünő e láz;

Mintha kicsap a kémény lángja

És egészen leég a ház.

A test, a hajlék porrá égett;

Földönfutóvá lesz a lélek,

És koldul egyre és rabol,

Amint lehet és ott, ahol.

Lassan gyulad már, hej mi más a

Valódi boldog szerelem.

Ez házi tűzhelyed parázsa,

Mely meg-megújul szüntelen.

És éldegél halkan, lobogva,

Majd nyájasan, majd meg pattogva,

De mindig érted és belül,

Sohasem a házon kivül...

- De válni rögtön még lehetlen,

Még egy napot hát, irgalom!

Együtt bolyongva a ligetben...

No még ha csak az unalom...

Nem volna még nagy áldozatnak;

Oh adna többet, még nagyobbat,

Mély szánom-bánommal teli,

Aggó szivén könnyiteni.

Áldozna veritéket, vért ő

És örömest szenvedne, mint

Bűnbánatos megtért vezeklő,

Böjtöt, sanyart, sok testi kínt;

De szerelem, az nincs szivében,

Ő maga is csalódott ebben.

Mit mostan érez: szánalom,

S kétélü itt e fájdalom.

Ledér, de szíve jó Leon’nak,

Bár volna érzéketlenebb.

Ám lássa őt hitvány gonosznak,

Aztán utálja, vesse meg!

Legyen az első lecke fájóbb,

Kegyetlenebb, de még így tán jobb.

És egybe ott mindent kivall,

S még toldja is tulságival.

Egyébiránt - mond akadozva -

Ó irgalom, ó, kegyelem!

Ő mindenét, ha kell, áldozza,

Hogy lelke így könnyebb legyen...

Talán ha volna kívánsága,

Egyéb szeszélye, bármi drága,

Szavára, mely parancs neki,

Örül, ha teljesítheti.

Ah! ah!... no még csak ez volt hátra!

Ez volt a kegyelemdöfés.

Ha még előbb csak hiusága,

Most már szerelme sértve - és,

Bár fájt előbb a tiszta mély seb,

Most sütve van rá szégyenbélyeg!...

De mért szerette - szereti

Vakon, nagyon? - úgy kell neki!

Leona nem szólt; egy tekintet

Két nagy nehéz könny fátyolán,

Mint amilyen tündöklőt, szentet

Ez életben nem sír talán...

Ez volt a válasz; s ez elég volt.

Volt abba mondva, sok, nagyon sok;

A néma, csillagfényes ég

A legszívhezszólóbb beszéd.

“Talán kevés volt a jó bennem,

Erényem árva, meglehet.

Én neked adtam azt egészen,

Te megöléd e keveset,

Jövőmnek útjait kimérted:

Gúnyban keresni elégtételt.

Megvetni majd, ki úgy szeret

Engem, mint én most tégedet.”

Szívszaggató e bú, alázat...

Így nem mehet, maradni kell...

Mért büszkesége föl nem támad

S korbáccsal őt nem űzi el?!...

Csak tudna lenni bősz, kegyetlen

Bár egyikök vagy ép mindketten.

Ne fájna úgy a seb, a vád

Adó s vevőnek egyaránt.

“Nem, nem lehet” - sohajt magába -

“Megcsalni a természetet.

Becsületes szívnek, hiába,

Hálátlan a hazug szerep.

A kínnal, mit egy könny ébreszt föl

Egy csalódott leány szeméből:

Afroditei mosolya,

Kegye nem ér föl, nem soha!”

S fogadja újra eltökélten,

Mint annyiszor, de legalább

Most komolyabban, őszintébben,

Hogy megjavítja már magát.

Hogy lépve szent, ohajtott frigyre,

Veti magát örök bilincsre.

Dicsőség, munka lesz a cél,

Hazának és családnak él.

De hajh, fogadja ő már ezt rég

És annyiszor haszontalan;

Most végre ím betölt a mérték,

Sors íja immár vonva van.

Miként ha érezné előre,

Hogy már fölötte pálca törve,

Száll a szivére hirtelen

Rémes, fagyasztó sejtelem.

Valami lázas nyugtalanság,

Homályos aggály szállja meg;

Mint aki eltéveszti sodrát,

S csak bősz sugalmakat követ.

S hogy a kinos fesz véget érjen:

- Leona is óhajtja épen -

“Egy csolnakséta a Dunán

Gyors enyhülést szerez talán.”

Hajnalt csendítnek a Tabánban.

Oly szomorún hat rá e hang;

Mint messze csöndben, pusztaságban

Ha szólal a lélekharang.

Ily hangulatban egy időre

A bátor vakmerő lesz, dőre.

Isten kisért, vészt ingerel,

Hivén, hogy most ennek se kell.

Alszél ered, fölágaskodva

Birokra kelnek a habok.

Órája épen arra hozza

A robogó helyi hajót.

Tajtékozón kigyóz utána

S idéz elő hullámuszálya

Kicsinyben is tengerzivatart,

Azért is! Ernő arra tart.

Mert már ez óra átkos óra,

Most minden lépte kárhozat.

Mint aki megbüvölve, rontva,

Balvégü minden mozdulat.

A hajóhoz közel verődve,

Födélzetén, hah! im előtte,

- Ó, nyíljatok meg bősz habok: -

Megint Etelke álla ott!

Ó, földi sors, végzet, véletlen,

Te vagy-e vak, vagy mi vagyunk?

Van bölcsesség nagy mélységedben,

De szédül, fürkészvén, agyunk?

Az égbolt csillag-ostáblája

Kezedben összefüggő játszma:

De mérhetetlen, végtelen,

Hogy át nem éri földi szem?

Majd elhomályosulsz előttünk

S kétely fog el, nem láthatunk.

Majd megjelensz ismét közöttünk.

Hogy szinte kézzel foghatunk.

S hisszük megint, hogy úgy kell lenni:

Itt nem marad torlatlan semmi.

Csakhogy bizonnyal a nagyobb

Hibást utolsónak hagyod.

Etelke meghal s Ernő él még.

Bár rajta nem mult, az való;

De ah, mi látvány ez, minő kép,

Hogy fesse ezt már puszta szó!

Nincs, nincs olyan! Nincs más mód benne,

A szíves olvasó képzelme

Szinezze, egészítse ki,

Mit el nem mondhatok neki.

Bősz kétségbeesés szivében,

Agyában őrületroham,

Vád, halálvágy - tekintetében,

Mély létiszony - vonásiban -

Nézett Etelke a habokba -

Ernő hivé, hogy látni fogja

A sírig, sírban és azon

Túl, az utolsó nagy napon!

Kezéből vízbe hull lapátja;

A fölkavart dühödt habok,

Mint karikázó kigyó háta

Dobálják a kis csolnakot...

Ül ott kövülten, mozdulatlan...

Egyszerre légben, hullámokban,

Mint hulló csillagvillanás -

Etelke - ah! - ki volna más?!

Hiszen csak így egész az átok.

Hisz most a sors kétségkivül

Feledi az egész világot,

Őrá vadász csak egyedül.

Valóba, hát oly szörnyü vétke?

Ám hát lakoljon ő meg érte!

Ha áldozat kell, ő legyen,

Ne az a szent, a védtelen!

És lám a sors ádáz kegyelme!

A víz a testet fölveti.

A “Hattyu” fölsikolt ijedve,

Szárnycsattogását szünteti.

Az előzékeny örvény fodra

A fuldokló felé sodorja...

Még ujjai a víz szinén,

A jegygyürűvel egyikén...

De most Leona kitalálja

A szörnyü jelenet okát.

Kétségbeejti borzadálya,

Sejdítve Ernő szándokát.

A rémületnek erejével

Ragadja mellen két kezével,

Hogy ója őt és önmagát,

Vagy vele ossza a halált.

Barátom, mázoló, valóba.

Hogy gondolod, nem illenék

A pokolbeli sátán boltja

Fölé cimernek ez a kép?

A gőzösön, veszendő sajkán,

Ott az anya, itt Leon’ ajkán

Versenygő rémületsikoly -

S Etelke, aki fuldokol...

Az egyik: mentsd meg! azt kiáltja,

S még jobban ezt - saját szive.

Irtózatos gyilkosság vádja,

Hogy azt csak így veheti le. -

A másik inti ettől, óva

Vele rohanni a habokba;

Úgy fordul, ottan egy helyett

Kioltva három életet...

De mindamellett úgy akarja;

Hiába, máskint nem tehet.

Ám vegye éltét sors haragja,

Megmenti a becsületet.

Meghalni, halni százszor inkább,

Mint tűrni olyan önvád kinját,

Hogy kit halálba taszitott,

Megmenteni szükkeblü volt.

S még jóra fordulhatna minden...

Ha még talán megmentheti...

De karjai gyöngéd bilincsben,

Durván magát hogy tépje ki?

A vad habok közt, evezőtlen

Csónakja egyre merülőben,

És ő az élőt hagyja ott,

Hogy mentse, aki tán - halott?

Iszonyu harc! és mégis egyre

Küzd lelke, teste egyaránt.

Itten Leona, ott Etelke

Kér életet, keres halált.

Azt lökje a halálba karja,

Ki őt is menteni akarja!

A hab tolul, egy mozdulat

És kész az újabb áldozat.

S e nő, kit ő csak szépnek látott,

De szépnek csodálatosan,

S ezért felőle jót se gondolt -

E nőnek íme szíve van.

S mert hiúságát ő megölte,

Mert porba letiporva gőgje

E szívbe most uralkodó,

S kevés bár, mind övé, mi jó.

S először, egyszer életében

Viszont szeretve, igazán,

Maradna boldogabb ösvényen,

S lehetne hű nő is talán?

De eltaszítva - soha többé!

Elkárhozott lesz mindörökké...

Hiúsága fölűl kerül,

S ez lesz szivén úr egyedül.

Mindezt magában elgondolja

Villámszerűleg, hirtelen;

Sok, sok van itten is - latolja -,

De több amott a mérlegen...

Küzd Leonával, elvadultan,

Hogy gyönge testén vére pattan;

Ha eltaszítja mégis - el,

Hálátalan kezeivel!

Egy átkozott elszántságával

A hullámok közé szökik...

Szerencse még, hogy Leonával

El nem merült a kis ladik -

Egy pillanatot vet még rája,

Hogyan ül ottan egymagába,

Ügyefogyott bús elitélt...

- Ó, mily siralomházi kép!

Szánalma, szivettépő kínja

Nem tudja, melyikért nagyobb?

A föld szinén, úgy érzi, mintha

Nem volna lény alávalóbb...

Az élet így előtte semmi.

Most már nemest, nagyot kell tenni.

Önéletét áldozza fel,

Megmentve kettőt is, ha kell.

S erőszakolja, mi lehetlen

A türemlő hullámokon.

Bizakodik nagy erejében,

Borzongva nézik a hajón.

Hamar le a mentő uszályba!

Matrózok, rajta mind, utána!

Ez bátorít, az visszaint,

De félti és csodálja mind.

Hajh, bősz a végzet, kérlelhetlen,

Erő, imádság, akarat,

Töredelem - hiába minden,

A sorstól már csak gúnyt arat...

Etelke eltűn a habokban...

De őt kimentik félhalottan,

Féléberen, hogy lássa még

S lelkére fagyjon az a kép:

Mit látva épen, tán megőrül,

Vagy újra vesztének rohan,

Eliszonyodva a jövőtül,

Amelynek ily örökje van.

De csak miként egy félálomban

Lét nem lét közt, félöntudatban,

Aléltságának hályogán

Rémlett a szörnyü látomány.

Etelke vagy az - isten ujja,

Mi ott a vízből fölmered?

Örvény kavarja, szellő fújja

Mellé az ingó jármüvet?

S Leona benne, az valóba?

Ki megragadja iszonyodva

A görcsös haldokló kezet,

S feléje egy - hullát vezet?

És épen ottan partra érnek

Mindketten ama ház előtt...

- Gúnykoronája végzetének! -

Hol annyi kéjes perce tölt!

S aztán Etelke és Leona

A síron át még kezet fogva...

Csodás, homályos jelenet,

Való, vagy álom, mit jelent?

Jövőmenők csoportosulnak;

Egy drága hullát vinni lát.

Tömeg zaján az ősz anyának

Bús zokogása hallik át...

Majd elsötétül, elfogy a nap,

A csillagok mind kialusznak,

Miként ha csak kioltanák;

Egy nagy koporsó a világ!

Soká beteg volt; lázból lázba,

Önkívületbe esve át.

Ébred lakában, ama házba,

De otthon nem leli magát.

Eltépelődve, esve, kelve,

Fölvánszorog az emeletbe;

Leon kezet nyujt - hidegen;

Majd visszarántja hirtelen.

Miként ha érezné most újra

Azt a fagyos, merev kezet,

A fuldoklóét, mely fölnyulva

A hullámsírból integet,

S haláljegével elhütötte

Az ő szivét is mindörökre...

És most, midőn már fáj neki,

Még ő is, ő is - megveti!

Tehát igaz, való; úgy történt.

Nem lázas álom, képzelet.

Már látja a mélységes örvényt,

Mely kettejök közt is mered.

Elég, elég; sok, nagyon is sok.

Mit szaporítni az üres szót.

Itt nincs helyed többé soha.

Eredj, eredj; de hajh, hova?

Üres a föld! És legsivárabb,

Hol legzsibongóbb a tömeg.

Idegenek, kisértő vázak

Az ismert arcok, emberek...

Víg zeneszó, örömdal, ének,

Mind temetői hang szivének;

Nyiló virágnak illata:

Gyászfáklyafüst fojtó szaga.

Nyomasztja egyedülisége,

Mégis magányra ír-adóbb.

Minél ijesztőbb csöndessége,

Annál szivet nyugasztalóbb.

Vesztett nyomát majd föltalálja

Emlékeinek bősz falkája;

S üvöltve, mint megannyi vád

Csak űzi mind tovább, tovább!

Meg fog-e még és hol pihenni?

Vajh messze még a sírhalom?

És nem gyógyítja őt meg semmi,

Számára nincsen irgalom?

Vagy ama nagy világbirónak

Haragja, kiket alkot jónak,

Erővel ésszel bőven áld,

Kegyetlenebb azok iránt?

Szegény, szegény fiú, megvallom,

Bár nem kicsinylem vétkedet,

Én büntetésedet sokallom

S a gyógyulástól féltelek.

Lelkem kinozzák bősz sejtelmek,

Hogy mért nem haltál, mért éltél meg?

Mi lesz a vég, mi vár reád,

Nincs hátra még tragédiád?

De mindegy... legalább nekem már!

Élsz, halsz, beteg vagy óriás,

Hajh! az idő fölöttem eljár;

Jövőd, ha lesz, megírja más.

A föld szinén, vagy bár alatta:

Szivemben el vagy már siratva.

Élő, halott, vagy - rettegek! -

Tán mindakettő - ég veled!