TAMÁS VITÉZ.

Az öreg ember, mint a nyájas ősz

Mosolyg, mosolyg, - s hajszála olyan ősz!

Madárszó nincsen a

Bús őszi berkeken;

Ha szól is az öreg,

De hallgat szívesen.

Tamás is hallgat, a nap fényinél

A ház előtti padkán üldögél...

Hónaljmankójával

A porba irdogál,

Elmerengő lelke

Ki tudja merre jár!?

A nagy diófa az ablak alatt

Kiszáradt rég, hüs árnyékot nem ad;

Minek is? nem hevit

Az ősznek súgara;

S a fa gazdájának

Ugysem lesz több nyara!

A kórvitéznél még vénebb a fa,

Ki tudja mikor ültették oda?

Mennyit játszott a kis

Tamáska e helyen...

S hányszor fogadta itt

Később hű szerelem?!

S elment az ifju, elment messzire,

A harcok vértől ázott térire...

Megtért sok év után

Féllábbal, rongyosan;

Kedves, barát, rokon

Már mind a földbe’ van!

A ház, az udvar puszta, elvadult

A nád lefutott, a tapasz lehullt;

A kútágas ott áll,

A kút bedőlt maga;

A nagy diófa is

Régen kiszárada.

Igy van az! míg a hős távol csatáz:

Kivül, belől hogy elpusztúl a ház!

Csak pókháló van ott,

Amely mindent elfed,

Mint a felejtés sok

Szép tettet, érdemet.

Tamás fél lába sírban igazán;

És fázik annyi izzadás után;

A hírnek tüzhelyén,

Melyet ő is raka:

Más melegszik, nem a

Harc csonka bajnoka.

Tamás vitéz a nap sugárinál:

Ülvén a száraz porba irdogál;

Mankónak valót az

Öreg diófa ád; -

Koporsónak szánta

Megszáradt derekát.