TÁN ZSOLTÁROK ELÉ

Egytájban a halál értem izengetett.

Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, -

S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,

Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. -

Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett

Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén

Vigyáztam a szívemet százszor is én:

Bírok-e? - Várok-e? - Félek?

És elvégeztem, hogy maradok: élek.

Most nekem már menni kell.

Kivilágított termekbe sietve nyitni,

Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.

S hol két szempár sugara egymásba tüzell,

Közöttük haladni el.

Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,

Ismerős párok, tilosba-járók.

- Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?

Erős-e ellened Élet, a vértem?

(Pedig jobb volna, tudom,

Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.

Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet

És megbékélni, bizony!)

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? -

Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek

Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,

Mely csak kitárul se adva, se kérve, -

Lehajthatom-é egyszer fejemet?

Feszült lelkem belesimulhat-e végre

Az Isten óriás köd-tenyerébe?