TANÍTÁSOK

Lesznek, akik majd kinevetnek.

Ti ne hallgassatok azokra.

Olyanok ők, mint a cserepes

Urasági kastély gyermekei:

Nevetik a durvaorrú parasztot,

Mikor trágyás szekerén elindul,

Hogy kenyérré kovászolja a földet.

És lesznek, akik elszörnyülködvén

Ilyesféléket beszélnek egymásnak:

Miket össze nem fecseg ez az ember!

Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,

Lázas hitét lehűti majd a magányosság.

Erre pedig csak azt mondhatom,

Az én akarásom nem bolondság,

Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek

Még csak csirázó búzaszemeknek.

Az én hitem a földnek melegsége

És miként a föld szétosztja melegét

Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,

Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.

Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre

És meg ne vessétek őket:

Mindannyian és egyformán

Testvéreim vagytok.

Ti jók vagytok mindannyian,

Miért csinálnátok hát a rosszat?

Néha úgy vagytok a rosszal,

Mint az ópiumot szívó a pipájával.

Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,

Aztán pedig irtózik önnönmagától is.

Mert miért isztok pálinkát tej helyett?

Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.

Ti jók vagytok mindannyian,

Hisz mindnyájan örültök a jónak

S fontoljátok meg amit mondok:

Nem sánta az, aki

Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

Ne legyen bennetek kegyetlenség

És irgalmasság se legyen bennetek.

Ha kegyetlenek vagytok,

Fiaitok is kegyetlenek lesznek.

Ha valamely bokron tövis terem,

Sarjadékán is tövis terem.

S elszaporodván tövestül kitépi

És kemencére veti a gazda.

Igy szakajtja ki kövér földjéből

Az ártatlanul kegyetleneket,

Már csak szüléjük miatt is

S tűzre, háborúba veti: az idő.

Ne legyen bennetek kegyetlenség

És irgalmasság se legyen bennetek.

Az irgalmasok irgalmasságra várnak,

Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,

Hogy ne legyen szükségtek irgalomra

S ne legyen miért irgalmazni nektek.

Most a jövendő férfiakról szólok.

Ők lesznek az erő és szelidség,

Szétszaggatják a tudás vasálarcát,

Hogy az arcán meglássák a lelkét.

Megcsókolják a kenyeret, a tejet

S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,

Ugyanavval kifacsarják az érckövekből

A vasat és minden fémeket.

Városokat raknak a hegyekből,

Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,

A fergeteget magába szívja

S megcsöndesülnek mind az óceánok.

Mindig várnak váratlan vendégre,

Az ő számára is teríttetnek

És megterítik a szívüket is.

Az Isten szerető öccsei ők.

Legyetek hasonlók hozzájuk,

Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal

Ártatlanul mehessenek át

Az előttük álló vértengeren.

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak

És vérükkel meg verítékükkel

Összekeverik az anyagot,

Mely katlanukban átlátszóvá forr.

Azután meg táblákba öntik

S erős karjuk fogyó erejével

Egészen simára hengerelik.

És amikor megvirrad a nap,

A városokba meg a tanyai viskókba

Elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket,

Néha pedig költőnek mondjátok,

Noha nem több egyik a másiknál.

Lassan egyformán elfogy a vérük,

Ők maguk is átlátszóvá lesznek,

Ragyogó, nagy kristályablakok

A belőletek épülő jövendőn.

Előttetek egy ember ment el

S utánatok is jön egy ember.

Néhányatoknak mégis fáj a járás

S fájnak a földes, iszapos tavak,

Hol a verítéket és az út porát

Le kell mosni a fáradt tagokról.

Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak

S tán alázattal fürödnének mindig

Kristályvérében a megváltóknak,

De nékik az élet iszapos gödör,

Boldogtalanság öblögeti őket,

Míg patyolat-fehérré facsarodnak,

Mint a mosott ruha jó anyám kezében.

Reszketnek a vizek iszapjától

És mégis, mégis, tisztátalanul

Semmi kedvük sincsen továbbmenni.

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,

Előttetek egy ember ment el

S utánatok is jön egy ember.

Nézzetek apró unokáitokra:

Boldog örömmel élik a fogócskát

És nézzetek ősz nagyapáitokra:

Boldog örömmel ballagnak ők is,

Miként azok a katonák,

Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,

Békességet áhító szivekkel

Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.

A tegnapiak és atyáitok

A jajok lúgjával próbáltak mosakodni

S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni

És nem szükséges,

Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,

Csak gyertek velem

És el ne maradjatok tőlem,

Az én számról friss források fakadnak,

Merítsétek bele véres értelmeteket,

Hányjátok el fegyvereiteket,

Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,

Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,

Nehogy ők, akikből én előrejöttem,

Titeket vessenek ki majd magukból,

Mint a fegyverek fegyvereit,

Mert hogyha már muszáj választani,

Inkább testvéreink közül hulljon el egy,

Mint két idegen felebarát.

A koldusszegénynek krajcárt adtok,

Noha ti is igazságot kértek

S nem vagytok különben a gyilkosoknál,

A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,

Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.

Vagy hová lett a békesség a földről?

És kik pazarolták ölebekre

A felebaráti szeretetet?

Bizony, mindezek a dolgok

Meglátszanak az idő könyvében.

Ó, jaj azoknak, akik

Nem másszák meg a magasságokat

S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,

Mert az anyák teje könnyekké változott,

Testvéreink elhulltak úgy,

Mint jégzivatarban a gyümölcsök,

Amelyeket senki, senki, senki

Kosarába többé nem szed össze.

Isten országát hirdetem néktek.

Szelid lehelete megsimogat minket

És a börtönöket elsodorja.

Fölméri örökeddigi szenvedésünk

Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.

Hiába hullott veritékünkkel

Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal

Televénnyé forgatja majd

Hogy víg erdők és komoly akadémiák

Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.

Megbékélt nyáját a fegyvereknek

Nyugodt szavával gyárakba tereli

Az irigy gépek szerelemmel magasztalják

S arató kezeit

Alázattal nyalogatják a búzaföldek.

Isten országát hirdetem néktek

Aki eljön hozzánk: a földre

Aki nagyobb ünnep nálunk

Mert mindnyájunk ünnepe.

Készüljünk rája illendőképpen:

Igazi lelketek melyet elzártatok

Hogy be ne szennyeződjék a robotban

Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.

Foltozzák be a nem-törődömséget

És kössék maguk elé az asszonyok

Legtisztább anyaságukat

Illatosítsák meg homlokukat

És szakállukat a férfiak

Ősi testvériségükkel jószándékaikkal

A gyerekek kezében virágok legyenek

És gondtalanságot adjatok nékik.

Bölcs szivekkel örvendezzetek

És siessetek siessetek

Mert alighogy méltón fölkészültünk

Akit elűztek a hadnagyok

Nyugodtan biztosan észrevétlenül

Isten országa hazatalál.

Mikor raktok parazsakat

Már-máron látó szemetekbe,

Hogy ne csak lássanak,

Világítsanak is!

Szurkos fáklyát gyújtanak szemükben

Immár a hátulgombolós négerek is

S bennünk még sötétben alusznak a galambok.

Denevér-szárnyon röpködjenek?

Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók

És darabos piros kiáltással behajítják

A földszintes múlt apró ablakait.

Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.

De én, aki a füvek beszédjét

S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,

Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:

Por és Istenpor vagyunk.

Visszahullván

A por a porral elkeveredik,

Visszahullván

Igy keveredik el Istennel a lélek.

Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?

Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?

Lám, az örökké-könyörgők se

S mégis eltemetik a lelkük elevenen.

Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,

S akadna-e közülük is,

Aki élő izmait elásná?

Ha már nagyon kell imádkozni,

Imádkozzunk:

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jószándokában,

Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,

Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,

Hogy az idő kifogytával

És a dolgok elmultával

A Teljes Értelemmé tökéletesedj.

Most mégis megfáradván

Dicséreteddel aratunk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

Ámen!