Tarka-barka strófák

Ki volt Ilonka? Eddig róla persze

nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám.

A legvadabb fiúknál több a mersze,

püföltük egymást hónapok során.

Övemben tomahawk, – kicsiny fafejsze, –

kertjük felé haladva szaporán

már messziről kutattam, vajha vár-e.

Én apacs voltam, ő meg delaváre.

Leírjam? Istenem, milyen nehéz

megfogni pár vonását! Szerterezdül,

bármily vigyázva nyul felé a kéz.

Húsz esztendő könnyes ködén keresztül

fúr át szemem, mikor szemébe néz.

Emlék-indákon millió gerezd ül

s valami mégis bizton igazít,

hogy őt szakítsam le, az igazit.

Aligha hinném, hogy utálatos volt.

Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján,

az orra kissé szeplős és fitos volt,

cinkék vidultak tiszta kacaján,

gömbölyded arca fényes és piros volt

s kétoldalt olyan huncutkás, kaján

gödröcske, milyet angyalok kivánnak...

De mire kell szépség – egy indiánnak?

Most már bevallom, bármint hesseget

a szégyenérzés, hogy a latin órán

hozzáírtam az első verseket.

(Öreg tanárom zsörtölődve szór rám

utólagos, kemény intéseket,

ha ez kezébe jut.) De drága Laurám

nem tudta, hogy a Véres Kutyafog

Petrarca lett és rímeket nyafog.

Ez is miatta történt, csak miatta:

Egyszer apám, mint szokták jó szülők,

térdére vont s a nagy kérdést feladta,

milyen pályára vágyom s készülök.

– Költő leszek – feleltem. – Tyű, ebadta!

hördült a hangja, mint egy vésztülök:

– Te semmiházi! Elkotródj azonnal! –

(Őszinte szó nem mindíg jár haszonnal.)

Bizony nem hagytam volna annyiba,

hogy így Pegázusom szárnyába nyesnek,

ha nem puhít meg úgy a galiba

és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.

Ám a dorgálás végszavaiba

foglaltak immár maguktól elesnek

s erőtlenek, hogy jóra intsenek:

“Költők csak voltak, költők nincsenek!”

Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor,

mily teljességgel nem mond igazat,

félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor

helyett pokol lesz, kora kárhozat!

Nincs annyi szunyog nyári alkonyatkor,

nincs a mocsárban annyi sok moszat,

nem írt le annyi zagyva verset Kassák,

ahány költő itt ténfereg manapság.

Szegény Erdély! Szegény irodalom!

Nyakába kötve irdatlan kolonca!

Ha mostan Byront mímelné dalom,

kitől örökbe szállt reám e stanca,

tudom, támadna rút riadalom:

névleg sorolnálak fel, sok ribanca,

gyémántnak árult hitvány békasó,

kire köpik a nyájas olvasó.

Ijesztő versezményeivel házal

és kéreget a nyalka Nyallay,

bús ál-Petőfi, telve honfilázzal,

majd szétrepesztik mély sóhajai

s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal.

(A hentesek mind mécénásai

s ki Nyallay-vers-olvasásra számít,

csomagoltasson tíz deka szalámit.)

S a többiek, sok borzas, buksi fej,

csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta,

– egy perc nyugalmat tőlük merre lelj?

Már valamennyi gondjaimra bízta

néhány csodálatos művét, amely

neked köszöni létét, szent giliszta.

Könyv lep be lassan padlót és falat

s én hálhatok a szabad ég alatt.

De hagyjuk a honmentő, népszakértő

s egyéb csúf irodalmi tetveket,

(ez nem reájuk, a tetvekre sértő!)

kik csattogtatnak nyálas nyelveket

a hatalom talpán s szőnek megértő

“kultúrközeledési” terveket, –

minél többször rugnak belénk s beléjük,

annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.

A rímem inkább rólatok pereg,

akik bozótok, sziklák közt merészen

törtetek ösvényt, első farmerek,

s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,

dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek

figyeltem rá, példát követni készen.)

Tábortüzetek most is zengve ég,

honfoglaló, nagy írónemzedék!

Reményik, Áprily és Tompa László

s a mindíg zsémbes, mindíg harapós,

mindíg teremtő tettekért parázsló

öreg harcos, a kajlabajszu Kós

és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló

s a hullócsillag, Sipos Domokos,

Nyírő, Tamási, – még ki fér a listán?

Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán... –

s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,

kiket nem sikerült itt rímbe rónom,

Betűországban bölcs miniszterek

s Kovács Laci a szerkesztői trónon! –

előttetek most büszkén tiszteleg

hegyes szuronyként villogó irónom.

A véletek való baráti lét

avatta széppé életem felét.

S Kemény János!... A térképen kereszttel

jelölik majd, hol áll a vécsi vár

s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely

és fényt vetett egy elborult, sivár

világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,

ha ideírom, amit egy szikár

vén székely mondott rád a faluvégen:

“Báró ugyan, de abbahagyta régen...”)

És számon kívül hagyni ki meri

az ifjúságot, fürge versenyével?

A sorban első volt Szemlér Feri,

majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel

a pálmát mindnyájunktól elnyeri,

Ormos, Bözödi – s jönnek ismert névvel

a múzsa többi jó kegyencei,

Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.

Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,

mely benned ily dús virágba szökött?

Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon

s hogy száz év mulva csillaggal bökött

jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon

ki rejlik egy s más említett mögött,

avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, –

...ha addig él e néhány strófa, persze.

Sok tarka-barka dolgot kellene

még följegyezni rólatok, de döntő

érv tiltakozva hangol ellene:

úgy cseng e dallam máris, mint Vizöntő

havában a vers népszerű neme,

farsangi rigmus, mókás felköszöntő,

vagy Szilveszterre tákolt színpadi

bohóság... Jaj, ha hallaná Ady!

Az ő tusázó, véres szellemének

hatása, hogy a játszi hangulat

megvetve bujdosik a magyar ének

berkeiben és többé nem mulat.

Kik vígat írtak, szemlesütve félnek,

mint csempészek, ha zubbonyuk alatt

tilos bankókat rejtenek a ráncok

s matatják őket vizslató fináncok.

Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan

jelmondatunk is: “Századokra termelj

s tekintsd magad halálos komolyan!”

Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely

úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam

s nem pengi ki a habzó, fürge csermely

ezüstkövek közt zirrenő neszét.

Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!