Tartóztatás

Hogyhogy, barátom! hát felelnél őneki?

Oly gyáva féllel perlenél? s a nép előtt?

Nem látd-e, hogy csak azt akarja? hogy csak az

Mesterkedése célja s egy legfőbb oka?

Hogy azért agyarkodik, s azért tör úgy reád?

Ne, ó barátom! meg ne tiszteld így soha. -

Ha most, követvén haragod első bús hevét,

Magad felejtve perbe szállanál vele;

Ha most (Minerva ellenére) tetőled ily

Becsűletet nyerhetne: Mit nem tenne majd

E nyughatatlan, hetyke, furcsa kis vitéz?

Mit mondanának érdemes bajtársaink?

S mit vélne minden más tudós és bölcs magyar,

Látván, hogy ezt ma szóra méltóztathatod,

Holott az első hely miatt irígykedő

S önnönmagát felhőkbe felmagasztaló

Gőgös poéta gúnyolásit a minap

Fel sem vevéd; sőt durva, mocskos fegyverét,

Rozsdás sisakját, s homlokán csúf szarvait

Mosolygva nézvén, rajta szánakodhatál?

Távúl örökre tőled, az, távúl legyen

Hogy véle perbe szállj; hogy egy Vadócival

Te bajra kelj! Ám lássa: gyújtsa fel Buda

Várát, ha hírre vágy; ha büszkeség szele

Csapván meg az agyát, nem találja már helyét,

S új Empedoklesként valóban veszni tért.

Úgy teheti híressé magát; és úgy lehet

Oly halhatatlan, mint - ama bolond, ki fel-

Égette hajdan szűz Diána templomát.

Látod, mikép fenekedik ellenem is? mikép

Vizsgálja, kémli tetteim? mint túr, kotor,

Ás vés utánam? Mint hazudja, hirdeti

Százféle gáncsaim? mikép aláz, mikép

Szidalmaz, átkoz, ingerel szünetlenül?

S ha messze meglát, mint kerül, siet, szalad?

S bekóborolván lakhelyünk egész körét,

És csapva csapván a levet mindenfelé,

Miképpen arcátlankodik? mint cimborál,

S keresve mint keres hasonló társakat?

Hiába mind! Nem boldogulhat énvelem,

Bármint csevegjen, s mocskolódjék, hallgatok;

S előbbre ballagván szokott ösvényemen,

E veszni-tért, irígy, kevély emberke vak

Dühét, erőtlen átkait fel sem veszem,

S őt mindezért haragomra nem méltóztatom.

Miért vesződnénk, mit civódnánk mí vele?

Isméri már az egész vidék, isméri jól

Még a tanúló gyermek is csapodár szavát;

S ismérik őtet nemsokára voltaként

Majd mások is, - főképp azok, kiket ma még

Temjénje kölcsön tékozolt ál füstivel

Vakítva csal, s véletlenül majd vízre visz,

De szomjan elbocsát, s belőlök csúfot űz.

Hadd szidjon ő bízvást s gyalázzon engemet,

S kövesse nyilván szíve mérges ösztönét:

Nem tudja, mit cselekszik így, a balgatag;

Nem tudja, hogy dicséretétől tartok én.

(Mellyel valóban szerfelett megbántana,

S tán engem is bosszúra kénszerítene!)

Attól azonban, hogyha mit remélhetek,

Megment, remélem, mind magyar természetem,

S hazám javára tett saját szolgálatom,

Mind jó barátim s vélem egy pályán futó,

Egy tárgyra néző társaim dicső neve; -

Melynek naponként terjedő fényét az ily

Kaján bagolynak pislogó kancsal szeme

Hazánk derűlő kék egén nem tűrheti.

Hogy rajta bosszúd állhatod, kitöltheted,

Hogy veszni fog, - bizony dolog. De mit nyerend

Azzal neved, ha ily kis ellenségedet

Egyszerre semmivé teszed? Mit nyerhetett,

S mit nyert az ív és lant hatalmas istene,

(Bocsássa meg, hogy kérdezem!) mit nyerhetett

Apolló Marsyás lenyúzott bőrivel?

Bátran kimondván, amit érzek: én ugyan

E győzedelmet, e kegyetlen büntetést

Istenhez illő szép s jeles dolog gyanánt

Nem nézhetem, sohasem csudálhatom. De ők

Lássák, miért mit tesznek, a nagy istenek;

Kiknek, tudom, mely tisztelettel tartozunk.

Legjobb talán, ha ember embertől tanul;

Legjobb, ha példát mí halandó férfiak

Az embereknek hű vezéritől veszünk.

Nézd, mit cselekszik ott ama görög király,

Kit, mint az ész s tapasztalás hív tűkörét,

Úgy ád előnkbe gyakran a bölcs régiség.

Nézd, mit cselekszik ott ez a dicső király;

A görbe, sanda, rút, merész rágalmazót

Garázda fecsegései miatt mint bünteti.

Nem száll ki síkra vele, nem is perel: hanem

Egy-két igaz szót mondva, mellyel becstelen

Tettit szemére hányja, csakhamar - kemény

Pálcája végivel helyére ülteti.

Pityergve morgolódik a gonosz: de bár-

Mint sír, zokog, dúl-fúl, nyög és bosszonkodik -

Nem szánja senki; sőt kacagják mindenek,

S egy szívvel és szájjal dicsérvén a királyt,

Vidulva folytatják tanácskozásokat:

Mikép lehetne Trója régen vítt falát

Megvenni, s látni még saját hazájokat? -

E bölcs vezért kövessed, ó nagyérdemű

Költő! hazai nyelvünknek áldott bajnoka!

Kit minden épeszű magyar tisztel, becsül,

S örömmel emlegetni fog mindenha majd

Még a jövendőbéli századokban is!

Ám légyen úgy! Ha már eszére nem jöhet,

Ha semmiképpen nem szünik bosszontani,

S nem tűrheted te már tovább e sült-agyú

Cinkos fiúnak vad szeleskedéseit,

Otromba váddal terhelő szidalmait,

És mindezeknél mocskosabb dicséretit:

Fogjad hatalmas tolladat! s rajzold le jól

Talpig tetétől. Hadd tekintsen képire,

Hadd lássa, mely rút az; s legyen másoknak is

Példás ijesztő váz gyanánt, hazánk alig

Serdülhető kertében. (A melynek, tudod,

Az illyen ég-átkozta házi tolvajok

Legtöbbet ártanak!) Ha van pofája még,

S egészlen el nem tünt szemérme: megpirul,

S elundorodván képitől, magába tér.[1]

Ha pedig irígy dühébe fúlva meggebed:

Akkor te nyúgodalmasan dolgozhatol;

És minden ily patvarkodónak köz-neve,

Félelme, csúfja lészen a Vadóci név,

Melyet, mihelyt fülébe zúg, irtózva hall -

Sietve távozván ezen berek tilos

Vidékitől az elhagyott mocsár felé,

S ott, a világos éj kegyes szép asszonyát

Váltig rekegve csúfoló békák között,

(Kik hajdan ily gonosz bohók lehettenek!)

Titokban átkozódva vádolván magát,

Hogy míg eszén volt, elkerülni nem tudá.

Azt tartom én: hogy az ily veszett indúlatú

Csalárd kis ellenséget, a míg csak lehet,

(S az a tekintet és figyelmes szorgalom,

Mellyel magunknak tartozunk, megengedi),

Mély megvetéssel nézni, s kába tetteit

Szemlélve, fel sem venni, - szép s dicséretes;

De tőle mindent tűrni, s rajta semmikép

Bosszút nem állni, - gyáva s illetlen dolog.

Mert a hamis vád s csalfa hír könnyen hitelt,

A rossz, garázda nyelv pedig követőt talál,

S gyakorta helyrehozhatatlan kárt okoz.

(Főkép, ha kit már úgyis álnok cimborák

S kevély vad üldözők gonosz hatalma nyom,

S nyelvét lekötve hallgatásra kénszerít.)

Mindenben illő célt s határt kell tartanunk.