TAVASZ DÍCSÉRETE

Hiába halt meg, aki meghalt! Zölden

csillog a friss rügy zsíros feje.

A napfény meg nem kérdi: vajjon

sötét-e a halottnak sírhelye!

Hiába ment el, aki elment! Fénylő

világgá lesz ez a sötét világ!

a mandolafa fehér köntöséből

csak sötét árnyék, mi a sírba vág.

Hiába múlt el, aki elmúlt! Itt fenn

a rosszaság vidáman szüretel!

S tavaszi gőzben és tavaszi vérben,

a szégyentől a szív nem süllyed el!

Hiába minden! Nagy úr ez az élet!

Nagy úr, mert süket és nagy úr, mert vak!

Már meg sem értik mások, csak az édes

xylofon-ladyk s hetyke jazz-urak!