Tavasz felé

Ne félj szivem, derülj, vigadj,

Szegény bús rabmadár.

Nem örök a hó, sem a fagy;

Fogságod majd lejár.

Most egyedül vagy, a világ

S az emberek között,

Mert hisz az embertársaság -

Az a te börtönöd.

Melyben se búd, se örömöd;

Hol csak azt láthatod,

Hogy majmolják az ördögöt

Hiú alakosok.

S ugyanazok, mindannyian

Hogy törik magukat,

Hogy egymáshoz valahogyan

Ne hasonlítsanak.

Hol nyiltan jár s dicső a gaz,

S úgy nekibátorul,

Hogy a szemérmes jó, igaz

...Álarc alá szorul.

De nem soká leszek rab itt;

Majd immár eljön az,

Ki engemet kiszabadít:

A jó, a szép tavasz.

Majd a legelső napsugár

Kinyitja ablakom;

Kirepülök mint a madár,

És járok szabadon.

És örülök, örvendezek,

Ujjongok és sirok.

Embert, világot feledek,

Mig isten mosolyog!

Majd akkor én leszek a víg,

A boldog, irigyelt.

Majd, ha ki most lakmározik,

Lesz bús, mámorbeteg.

Szivem, tied lesz a világ.

Elég gyászod vala.

Hadd élje más az éjszakát,

Tied lesz hajnala.

Majd neked zöldül a vadon,

A virág illatoz;

És hozzá még az én napom

Mindent megaranyoz.

S szabaddá tesz minden rabot,

Ki most dermedve ül.

A lég remeg, az ég ragyog,

Hogy a föld úgy örül.

Előjön a cserebogár,

S tán széles kedvitül,

Vagy mert szemének a sugár

Még fáj, falnak repül.

Lerázza jégbilincseit

A hegyi zuhatag,

S akár a zerge, úgy szökik,

Rohan, sír és kacag.

Fölbokrétázza kebelét,

Partvirágot szakaszt;

Ujjongva csörtet, postaként

Hirdetni a tavaszt.

Míg a virágos völgy ölén

Elcsöndesedik ő,

Mint édesanyja kebelén

A síró csecsemő.

Fölváltja a pacsirta ott,

Erdőn a csalogány;

Fű és fa ébred, ég mosolyg

Természet dalnokán.

S egyszerre csak szép reggelen

Ábrándos kék szemek

Fű-ágyukból szemérmesen

Föl-föl tekintenek.

S úgy elbámulnák az eget;

De félik a sugárt,

A kedves angyal-gyermekek,

Ők - a kis ibolyák!

S maguk körül terjesztenek

Oly égi illatot,

Hogy azt hiszem, én is gyerek

És... szerelmes vagyok...

Valóban elfeledkezem,

S mit érzek, nem tudom:

Jövő-e, mult-e, vagy jelen?

Öröm vagy fájdalom?

Talán fogok szeretni még?

Vagy e kéjérezés

Csak az elmultból egy sötét

Fájó emlékezés?...

Igen, e könny, mit hullatok,

Mindent kimagyaráz;

Bár csak gyötört, fáj a halott

Átkos szerelmi láz!

Lehajlok és az ibolyát

Megáldva csókolom.

“Légy boldogabb, kedves virág,

Ha szeretsz egykoron!”

...De im, mi messze elragad

Pillangó-képzelem?

Hát még ha, szép tavasz magad

Jelensz meg körülem?

Ha majd zöld bársonyt ölt a domb,

Bimbót tűz keblire,

S a szellőtől üzenve mond:

Jer, jer, feküdj ide!

S a lágy szellő arcom körül

- E fürge kisfiú -

Minden könnyet majd letörül,

Közel se jön a bú.

Közel se jön, elsompolyog,

Félvén, kinevetik:

Madaraim - kis cinkosok -

Rútul kifütyölik.

S majd a csalitban, lomb alatt

Úgy megversenygenek;

Űzik szelid tréfáikat,

Keresvén kedvemet.

Előveszi majd mindegyik

Amit hogy betanult.

Egyik sűrűbe rejtezik

S ott mondogatja: kukk!

Közelre vár és rám kiált

A pajzánabb rigó,

(Azonba’ izgódván tovább:)

“Huncut a főbiró.”

A harkály a cser oldalán

Incselgve kopogat,

Ha szórakozván mondanám

A hamisnak: szabad.

(Talán ha tudná, mennyire

Fájdítja szivemet

Efféle emberesdire

Való emlékezet;

Hallgatva áldaná szegény

A lágyabb végzetet,

Hogy ember helyett csak szerény

Harkálynak született...)

Boldog madár, boldog lakók,

Csak enyelegjetek:

Szentegyház a ti honotok,

Bár dúlják emberek.

S bár e született hentesek

Ölnek, pusztítanak,

Azért hegyetek-völgyetek

Örökké szent, szabad.

Mert Isten nem hagy titeket,

Ti sem hagyjátok őt;

Nem úgy, miként az emberek:

Istent, hazát, szülőt.

S bár végetek mi mostoha,

Ti nem ismeritek

S ne is tudjátok meg soha

A szörnyűbb végzetet:

Hogy van teremtmény, átkozott

Ég s földtül, egyedül;

Kit Isten, ember elhagyott

S hozzátok menekül -

Nem gyógyulni, enyhülni csak:

Mert orvost nem talál;

Kinek az élet kárhozat,

S nem vigasz a halál...

Én már kijártam, elvégeztem

Az egész életiskolát.

Komédia csak már előttem

Maga a zord valódiság.

A nagy természet csak diszítmény,

És zenekar - az elemek;

Az élők benne szerepelvén,

Ahogy szerzék az istenek.

Nem ismert más világ lakói:

Ezek a tisztelt publikum.

Egy-egy halál a bemenetdij.

Örökre - nem sok; - bum, bum, bum!

Itt egy vígjáték, ott bohózat;

Választja, aki mit szeret,

Abban csak illőn mosolyognak,

Ebben röhögni is lehet.

Majd vadregényes rémtörténet,

Hajszálmeresztő szörnydarab.

A főzsivány bitóra köttet

Kontár, szegény tolvajhadat.

Van opera és látványosság.

Villám megüt egy gyereket.

Hol benne a felsőbb igazság?

Koholj ki rá - vagy ne keresd.

Ha vége van a fölvonásnak,

Az éji kárpit leesik.

A nézők bölcsen kritizálnak,

Oszt’ az egészet feledik.

Másnap megint csak az a játék.

Hirdetnek új komédiát,

Pedig csak névben a különbség;

S ez így halad tovább, tovább.

Boldog, ki mindig újnak látja,

S nem lát a szárnyfalon belül.

Kit csalogat a színi álca;

Ki a játszókkal sír, örül.

De engem már többé nem ámít

Rémes homály, csalóka fény.

A titkos, örök lény sugásit

Jól hallom a szín fenekén.

Örömnek, fájdalomnak könnye,

Vér, mely ártatlan ömlik el -

Ki van csinálva mind előre:

Mert ennek mind így lenni kell!

Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak

S e gyarló élet nem a cél.

De átka van csak e tudatnak;

Tovább, jobb hitre nem segél.

Mert semmi sem tökélyes itt lenn,

És így lemondásom sem az.

Érzés, tudás bevégezetlen;

Amit beszéltem, sem igaz...

Hiába mondom: semmik vagytok

Hírfény, dicsőség, hatalom;

Hogy már szivem csak gazdag sírbolt,

S e féreglétet rég unom...

Hiú szenvelgés, balgatagság,

Hogy már szivemre mi se hat;

Hogy ami volna benne hívság,

Kiűzi gúnyos gondolat...

- Ah, mert ha járok a tavaszban,

És látom, hegy-völgy mint virul;

Szűz rózsabimbó szép hajnalban

Hogyan nyilik ki, hogy pirul:

Eltörpül szégyenkedve minden

Hiábavaló bölcselet.

Mint aeolhárfa, emlékemben

Zendül bübájos éneked -

Tündérvilág, bezárult éden:

Gyermekkor, első szerelem!

S egyszerre csak fáj, fáj a szívem,

És könnybe lábad a szemem...