TAVASZI ELÉGIA

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva

Közénk terült a távol... és míg az esti csendben

Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja

Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,

Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,

S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,

S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.

S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,

És aki elmenőben kecses melledre láthat,

Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,

Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...

Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által

Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?...

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:

E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?

Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre

S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve

Verseim mondogattam, melyekben csendesen

Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte

Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem...