Tavaszi harsona

Szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,

katonák vonúlnak végig az utcán,

s hogy pattog a villamos csengő!

Ma először nyitottak ki minden ablakot;

ma először szimatolom a napsugár szagát;

ma azt riadom: Diadal! diadal! -

lelkem csupa villamos csengő.

Ne kötözd a sebeket! Hadd folyjon a vér!

Hadd haljon aki haldoklik! Az éljen csupán,

ki föl se vesz holmi kis karcot!

Süt a nap! Süt a kard! Süt a trombita!

Lelkem csupa villamos csengő,

s mind azt csengi: Diadal! diadal! -

mert harcot vívtam, győzelmes harcot.

Diadalmasan vonulnak föl lelkem vadabb érzetei

s a megszokott hunyaság, elfeledkezve félelmeiről,

elszégyenülten bámul utánuk:

mint mikor szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,

katonák vonulnak végig az utcán,

s a kis szolgáló, föltérdepelve az ablakdeszkára,

majd kiesik, úgy bámul utánuk.