TAVASZI HOLDTÖLTE

Táncolva suhannak a szőke sugárkák,

Hűs hold aranyával elöntve a lég,

Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,

A méla nagy ablakok ív-sora ég.

Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,

Rég elfeledett kezek ósdi müve:

Foszló violák, halovány, puha nárcisz,

Mind, mintha virulna, oly édes, üde...

Ily este merül fel előmbe sok emlék,

Mint messze homálybul a tarka hajó,

Elébb remegő, pici fénye libeg még,

Majd kél a vitorla s piros lobogó.

S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből

Felszökken a játszi ezüstszinü hal,

Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,

S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély, komor udvar

És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,

Szállok haza, messze, a barna darúval,

Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

Hol mén dobajátul a föld szive retten,

Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,

S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,

Mint hársszirom illata, szállt le fölém...

Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,

Hol ring ezer ág a sok orgonafán,

Szép, gyermeki álom igézete vár rám,

Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,

Vad füttyire lomb remegése felel,

S rezdül szavam: “Engem is elragad innen

Majd búgva e szörny... maga nem feled el?...”

De íme a holdat a köd beborítja,

S álmom zivatar zaja kergeti szét,

Fáradt fejem ablakaimra szorítva

Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

S míg éles eső sürü cseppjei mossák

A fákat, ahol ragyogott a sugár,

Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság

Nem fonja körül szivemet soha már...