TAVASZI PIMPÓK.

Lombja nincsen a ligetnek.

Puszta rét, halom;

Mégis pillangók repesnek

Tarka szárnyakon.

Csalfa pillangó reményem!

Hol veszed magad?

Életemnek száraz fáján

Zöld lomb nem fakad!

Hová futamsz, mező patakja?

A nagy folyamba sietek,

Mely a tengerbe visz magával,

Hol drága gyöngyök termenek.

Maradj, maradj! mező patakja

A réten, hol ered fakad!

A nagy tenger zúgó ölében

Elvész neved, elhalsz magad!

Szól a pacsirta, - mint egy kis harang

Függ magasan a tiszta légben;

Nincs még virág! - buzgó madárka, hallgass!

A szentegyház üres, korán a hang, - az

Imádkozó nép nincsen ébren!

Ki messze, messze jártál,

Oh vándor fecske! szólj:

Mit hoztál tengereknek

Tulsó határiról?

Tekintsd meg rajtam a szint,

Amelyet viselek:

Gyásszal menék el, azzal

Tértem most ujra meg.

Oly nyájasan derengenek

A nap meleg sugárai!

De a lombtalan tar liget

Csak nem akar kihajtani;

A sziv ha veszt, elzárkozik,

És rajta bánat vész erőt;

Meg nem nyilik halvány remény

S csalogató sugár előtt!

Elment a hó, - zugó dühével

Elhallgatott a téli vész;

A föld meleg, nyitó sugárért

Az égre oly esengve néz;

De tornyosúló fellegekkel

Haragosan borong az ég. -

- Hogy a föld színe felviruljon:

Az Isten nem akarja még!

Kedvesednek sirhalmára

Most rakj hantot gondosan;

Kedvesednek sirhalmán most

A zsenge pázsit megfogan.

S locsolgasd meg könyeiddel!

Úgy a hant el nem szárad;

Az emlékezet virágit:

Ápolgassa a bánat!

Zöldűl a hant, a pázsit újul,

Kinyílik a rétek virága:

Oh hát az ifju kikeletnek

Legelső virága is sárga!

Első diszében a tavasznak

Hervatag őszi lombot lássak?

A születésben ott legyen már

Bus eszméje az elmulásnak...?