Tavaszi rózsatőhöz

Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.

Lehullott rólad minden kis levél,

Minden szirom, virág; –

Sírás nélkül nem nézhettem reád...

Olyan szomorú volt a búcsuzás!

És íme most, hogy itt a kikelet,

Illatos rüggyel telve ágaid

Bimbód is új fakad,

Felveszed újra dísz-palástodat

És úgy igézed vágyó szívemet.

Oh, köszönöm neked!

Jöhet ezután százszor is az ősz,

Az én szememnek nem hull már a könnye:

Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,

Hogy nem búcsuzunk senkitől

És semmitől és sohasem örökre!