Tavaszi szonett

Bevonulónknak hozsannát kiáltunk,

a friss illatú, ibolyás tavasznak,

ki jön mikor már régen nem havaznak,

s kinek jöttére enyhül régi átkunk.

Eljön, megcsókol: villó kicsi fényszál,

tiltott bánatok titkos ismerője.

Könnyünk először jobban pereg tőle

majd fás szívünkbe újultan remény szállt.

Bizony, bizony, ha mi nem hozsannázunk,

a kövek fogják zengeni a szélbe

a mi petyhüdő, kialvó lázunk:

Hozsanna, ki a jeget megtöré,

s örökzöldet fon szívünk peremére,

a virágfüzért a szentképek köré!