TAVASZKOR.

Puszta már a föld határa,

Ékessége veszve lőn;

Halavány köd és fekete

Csóka szálldos a mezőn.

Hófuvatba hempergőzött

Valahol a Garamon:

Azért fú az északi szél

Oly hidegen, szilajon.

Csak megirnám ezt a verset,

Bárha fú is hidegen.

Jaj de mikor még sikoltóbb

Fergeteg van ideben.

Én volnék a házi gazda,

S más parancsol, már az úr;

Ez a vendég még maholnap

A házamból is kitúr.

Hangja éles, fülhasító,

- Pedig senki sem siket, -

És épen nem válogatja

Dalához a rímeket.

Olyan könnyen megharagszik,

Ha nem ringatják kivált,

Akkor aztán nyugtató szót

És böcsődalt túl kiált...

Benn maradjak, vagy kimenjek?

Nem találok nyughelyet;

Már most melyik vizbe fuljak...?

Künn is, benn is fergeteg...!

...Mit beszélek? - hisz tavasz van!

Tátva-nyitva ablakom,

Nem a fergeteg zugását,

A madárdalt hallgatom.

A sövényen fürtös ákác

S nyiló bodza hajlik át,

Érzem, szivom gyógyvirága

Édes fínom illatát...

Feleségem csendesen köt,

Elmélázó... hallgatag...

Nincs zaj a szobába’, tollam

Gyenge harsogása csak.

Ah! hiszen mind szent igaz, hogy

Künn tavasz van, ittben csend;

Hanem aztán a tavasznak

Vége mégis tél leend.

És e csendes házba is majd

A zaj könnyen megjöhet...

A patvarba...! mennyi bajt is

Csinál az a szeretet!