TÁVOLBÓL.

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,

Haza megy a lelkem e vidékrűl;

Hogy az estét édes lakta-földe

S kedvesinek közelébe’ töltse.

Ott jár már a szép Sajó-vidéken,

Alig várja, hogy hazáig érjen:

Hogy az ákác csendes alkonyában,

Égő ajkad megcsókolja lágyan.

Ott, hol téged most sohajtva látlak,

Álmodoztam egykor én utánad!

Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:

Az a remény, az a fényes álom!

És meleggel tartsa szíved addig,

Mig vállamra hű fejed hanyatlik,

S felvidúl a kis családi fészek,

Hova vágyom, hova visszatérek!

Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,

Túlrepülni bérceken, folyókon;

Az én vágyam nem sziklára fészkel,

Megelégszik kis bokor tövével.

Hír, dicsőség fülmiléje csattog:

S elsimulnak lelkemen e hangok;

Ami rá hat, ami elragadja:

A boldogság házi pitypalatyja.

Meghitt keblén, szép családi élet,

Tartson is meg mind halálig véled!

Melyre e vágy- és reménnyel váltig

Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.

Mert ha nincsen kis kezed kezembe’:

Messze vagy te nékem, messze messze!

Mégis ugy-e: menjek bár világúl,

Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,

Haza ment a lelkem e vidékrűl,

Hogy az estét édes lakta-földe

S kedvesei közelében töltse!