Távolban élő kedvesemnek

Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik

s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt,

kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:

megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,

hosszú rózsaszin ingecskébe buvik sima tested,

(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd

zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,

arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz

víg mosolyommal, érzed, amint fura versek

csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.

Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.

Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,

mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,

ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:

kardliliommal kergetik azt, ami árt,

sással hessegetik tova azt, ami sért,

suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,

hajadra lehelnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,

kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,

csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,

térdeidet harmattal s szegfüolajjal permetezik.

Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,

boglyas törpék kókuszhéj-hegedükkel, rózsavonókkal,

nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,

mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz

s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,

hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg

s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,

bimbók zápora verdesi lángragyuladt nyoszolyádat

s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,

hogy meglep a zsibbadt teljesedés... – –

– S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,

költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,

illet ez illat s illet a vers muzsikája

s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.

Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság

ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.