Távolból

Vajjon jobban fáj-e egyik szív, mint a más,

Vagy vérző sebét csak jobban eltakarja,

S kétszeresen fáj; óh, mért nem terme kőnek,

Hogyha Isten férfi kebelébe szánta.

Amidőn elváltam tőled, drága lélek,

Hittem lesz erőm is elszenvedni épen.

Óh, hogyan csalódtam, azt te értheted csak,

Aki szintúgy szenvedsz elszakadva tőlem.

Vissza-visszanéztem, s látva szép szemedben

A könnyet ragyogni, jól esett szivemnek,

Mígnem a távolság elrejté irígyen

Tőlem, szemeid hogy érettem könyeznek.

S lelkemet egészen kendődön felejtém,

Mellyel kis kezed még végbucsúkat inte;

Hej, de e kedves jel, e fehér zászló is

Végre elmerült a kéklő messzeségbe.

S mint az áradattól űzött fut magasbra

És ismét magasbra a habok dühétől,

Lelkem is házadba menekűle, mely még

Szirt gyanánt állott ki a látkör ködéből.

Ott pihent meg újra, s elvonult előtte

A kis házban átélt boldog csendes élet,

Mégegyszer bucsúzott el minden virágtól,

Melyet pályájáról a végzet letépett.

Eltűnt a fedél is, még csak a hegyeknek

Csúcsain merengett képzelet világom,

S elmosódván ők is, megszakadt szivemnek

Végső szála, mely még életünk felé von.

S mint a megszakadt húr, felsikolt utószor

Felsikojta lelkem veszve volt világa,

Melyben élt s honos volt, mint vad áradatnak

Habját, a távolság árnya eltakarta.

Óh, mi végtelen tér van, lánykám, közöttünk,

Elhal a sohajtás, míg hozzád elérhet

Mért nyilt itt virág is, hisz lehervad addig,

Míg édes követként küldeném tenéked.

Mért él itt a visszhang, hogyha nem tanulhat

Dalt, amint éneklik édes rózsa ajakak.

Mért zeng a pacsirta, hisz nem versenyezhet

Kedves hangzatával bűbájos szavadnak.

Tán azért, azért, hogy hozza az eszembe

Benned mit veszíték és búmat nevelje,

Mint hajós előtt, ha köd gyanánt oszol szét,

Amit vágyó szívvel esd, hazája képe.

Óh, de jó az Isten, itt se hágy lerogyni,

Itt is őrszemekkel csillag ég felettem,

Mint rég ismerős, mint régi jó barátom,

Aki fényle ott is, ahol én szerettem.

Hozzá feltekintve képzelem magamnak,

Hogy te is, lányka, hozzá feltekintesz,

És a rajta eggyé olvadt két tekintet

Lelkeink között majd szellemhíd gyanánt lesz.

S eltűn a távolság végtelenje köztünk,

Képzeletben újra bírlak, drága lányka!

S míg neked szemedben játszik a kis csillag,

Engem emlékezetnek sző körül sugára.

Messze, messze földről küldöm e levelkét,

Mint Noé galambját zöld ágért te hozzád.

Áradat borítja nékem is világom,

S csak te küldheted meg a reménynek ágát.

Küldöm e levélkét mint szelíd galambot,

Mely tavaszt keresni messze földre száll el,

Küldöm életemnek napja, lányka, hozzád

Árva szűm telének búskomor hírével.

Hogyha e levélke, mint széltől űzött lomb,

Fényben és illatban dús körödbe jő meg,

Megbocsájtasz úgy-e reszkető szavának,

Megbocsájtasz úgy-e gyászoló mezének?

Óh, mi írigy a sors! amily zúgva szálltak

Bűbájos körödnek üdvadó órái,

Messze válva tőled mindenik rövid perc

Lomha lassusággal most pótolja azt ki.

Jó hogy még az emlék halvány holdvilága

Összeszedve a nap eltévedt sugárit

Fenn virraszt az éjben, zálogául annak,

Hogy nem tünde álom volt, miben szivem hitt.

Óh, mi írigy a sors, frigyforrást mutat fel

A kietlen puszták lankadt vándorának

S hogyha égő ajkkal nyúl epedve érte,

Látja, hogy csalóka tünde délibáb csak.

Amidőn legédesb tépi széjjel a dalt,

S elszakasztja éltem lánykám életétől,

Napszokott virágot elhervadni ültet

Jéghazába messze kedvesem szemétől.

És én balga tűröm e szegény világban, -

Melyet mint kietlen pusztát tüske ver fel,

S az öröm csak itt-ott elszórt kis virágrajt,

Mely oly súlyos útat tán nem is érdemel, -

Hogy nehány virágom is meddőn lehulljon

S méze bűbáján csak meg se részegüljek,

Annyi születendő csókod kárba menjen,

Míg mint elvadúlt mén, elszáguld az élet.

Ah, de zúgolódom hálátlan teremtés,

Mit tesz az, ha néhány rózsácskám lehulla,

Amidőn tudom jól, hogy magad enyém léssz,

Rózsatő te, újak örökös forrása.

Gondolatkertemből küldenék virágot,

Mert szeretted egykor annak tarkaságát

De ha mind elküldöm, ami téged illet,

Mind elküldöm én úgy lelkem gondolatját.

S vég nélkül ha írok mindég újat, újat

Mindég azt írnám csak, lányka, hogy szeretlek!

Ezt pedig tudod már, vagy ha mégse tudnád

Meg sem írom azt, mert úgy sem értenéd meg.

Ládd, így boldogítasz tudtodon kívül is,

Mert a boldogság, mint a virág illatja

Szerető keblének akaratlanúl is

Részegítő kéjét messze szétárasztja.

Álmodtam felőled, forró ajkaidról,

Szívtam én legédesb mézét a világnak,

Érezém szivednek gyorsuló verését,

Forró hullámzását kebled havának.

És midőn ébredtem bús rideg tanyámon,

Még szemem sokáig nem merém kinyitni,

Mert tudám, hogy álmom képzeletvilágát

A valónak ádáz újja eltörűli.

S oly erősen függünk álomképeinken,

Hogy bár tudjuk a sors mást végzett felette,

Visszatartóztatjuk árva szűnknek írúl

Öncsalódásunkat néhány percenetre.

S most Isten megáldjon, lelkem szép virága!

Ládd, mi önző e szív, rád áldást kívánok,

Mert ha homlokodra áldást küldne Isten,

E kegyében ismét csak szűm lenne boldog.

Vagy mindég csak e szív búját tárjam-é fel?

Könnyeznél miattam, s ismét engem érne

Veszteség, madárként hogyha elriadna

Játszi kedved engem igéző szeszélye. -

Nem, nem, inkább a bút, mely rád vethet árnyat

Add nekem s ha van még, ami engem érne,

Egy örömsugár, vedd - kedves lesz keservem,

Melyet tőled nyertem ily árért cserébe.

Hisz most is, ha a mult képe látogat meg,

Bár a dús nyárnak csak halvány fagyvirága,

Kedvesebb nekem, mint minden ami környez,

Mert felőled hoz hírt, szűm tündér leánya.

Hódoló köszöntést a legszebb leánynak,

Forró csókot annak, akié szerelmem,

S ha viszont szeretne, éltem boldogságát

Üdvösségem volna lábához letennem.

Hódoló köszöntés, forró csók, leányka,

Téged illet, azt szűm önmagában érzi;

Életemnek üdvét bízzam-é kezedre,

Arról szíved tudna csak nekem beszélni.

Ah, de vallomását amíg ellesem majd,

Szózatos szemedből, elszakadva távol,

Únalmas napokban egy mosolygó lányka

Játszi kedvteléssel némileg kárpótol.

Óh, ne félts, ne félts, szent e leányka csókja,

Tiszta ölelése, mert az a költészet,

S kedves csak nékem, mert olyan lankadatlan

Mond a boldogságról és rólad regéket.

Már pedig elégszer a szememre hánytad,

S rút dolog valóban - feledékenységem,

Kell tehát, hogy mindég szemmel is tartsalak,

Hogy rólad beszéljek, rólad emlékezzem.

Ah, de félre már most, félre, dőre féltés,

E kis zsémbelődés, úgy hiszem, elég már,

Hogy teljes gyönyörrel a kibékülésnek

Csókja átrezegjen - mely máris soká vár.

Hányszor voltam én is féltő - mennyi szépet,

Mennyi kínt nem raktam össze vádbeszédnek!

Harclihegve tiszta szemeidbe néztem,

S mindent feledék, csak azt nem, hogy szeretlek.

Óh, bár csak nézhetnél szintén a szemembe,

És többet megértnél, és jobban bizonnyal,

Mintha festve festem bánatom, reményem,

Sok halott betűnek egyhangu sorával. -

Értenéd szememből - amit én sem értek,

Hogy ki sorscsapással bátran szembe szállok

S még meg nem riasztott a nagyok haragja,

Reszketek, ha látom kis, gyermekded arcod.

Értenéd, hogyan van: a népnek csatára, -

Mert költő valóban más mi is lehetne,

Aki gyűlöl önkényt, zsarnokot megátkoz, -

Kényednek hajol meg, s áldást kér fejedre.

Áldást kér, mi balga - hol van az kivűled?

Nem tőled jön-e mind, amit árva szűm kap,

Még a barna ég is jobb kedves szemedben,

Vélem sír, örül míg az a kék ragyog csak.

Óh, mi kincset adjak hát, mondd, hódolásúl,

Hű, igaz szivemnél nem lelek egyébre,

S azt nem adhatom, mert régen a tiéd már

Minden boldogsága, vágya és szerelme.