TÁVOLI ÉNEK

Ajkam hiába is haraptad,

Lehámlik róla már a bőr.

S emlékemen se csókol ajkad,

Csak úgy piroslik messziről.

Csak úgy piroslik messziről, mint

Lámpás sötét mezőbe lenn,

Hol már nincsen nap és idő sincs,

Fölötte néma végtelen.

S a lámpás zárt üvegje koppan,

Rászáll nehány szép éjbogár,

Rászáll, futos, lehull halottan:

A lángra mind halott-sovár.

S a lámpás ég piros szinében,

Fölötte hűvös szél suhan,

A Távol száll a véren, éren

És szívem megremeg busan.

Ajkad nekem csak úgy piroslik,

Mint messzi vágy fájó sziven.

Tört színe nem vakít, nem oszlik,

Csak ring a bánat mélyiben.