Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.

Megindulsz lassan az űrben, a kék

levegőben, az őszi lombok hervadt

szagában. Előbb csöndes úszással,

lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes

gyorsasággal, káprázatos ívben

messzire lendülsz, titokzatos szálak

tartanak, azokon himbálózol

édesen, fájón, rettenetesen.

És delet kongat a falu harangja,

és minden kondulással egyre biztosabban

érzed, hogy te vagy a harang nyelve,

és az egész mindenség kék burája:

egy óriás harang. És öblös kongással,

testeddel, véreddel, egész valóddal

te harangozol az egész világnak.