Tedd el...

Szedtél három szál mezei virágot, –

még most is kacagsz, ámde mégis, mégis

szívedhez most már közel a poézis,

minden borongás és minden sírás.

A virágokat szelencédbe tetted,

és menekülsz, hogy el ne rabolhassák

és őszi felhők suhannak feletted

és borongás és halk, fojtott sírás.

Rohanó gőzös megrepedt üvegjén

némán dobolsz és búsan tekintesz szét

és kinyitod az elrejtett szelencét...

Hiába tagadsz: minden vagyonod!

Párnád alá teszed majd sok-sok este,

hogy ne légy mégse olyan nagyon árva

és vigyázol a kiváncsi világra:

ajtót, ablakot, reteszre csukol.

Hiába tagadsz: nem vagy már a régi,

csupán ember vagy te is, ember, ember,

ki vívni még a virágokkal sem mer

és néha sír, és mindig csak szeret!