Tedeum

Hány magas eszme, mennyi ábránd

Kél s száll szivembe’ szerteszét!

De egynek sem tud adni hangot,

Oly árva sokszor a beszéd.

Ügyetlenül vergődik itt lenn

A messze szálló gondolat.

Viszhang a vers; érzelmeinknek

Majd mindig csonka hangot ad.

A multból, mint távol harangszót,

Áthallom a bölcs jósigét:

Ne szünj soha jobb korra várni!

Kislelkü! tudsz e hinni még?...

S hinnék; de látom a jövendőt,

A neve vér és iszonyat.

Az örök harcznak, gyötrelemnek

Jó vége soha sem szakad.

Hült vágyak, elzüllött remények...

Mit várjak én még idelenn?

Kinomat zengném, ha találnék

Uj dalt az ócska hangszeren.

Kinos vajúdás, lázas álmok...

Im’, ez a dal története,

Egyhangu mind, ah, mind unalmas;

A dalnak sincs már érdeme.

Uram! nem átkozódom én, bár

Sokszor sohajtok csöndesen.

Az én beteg szivem fohászát

Ki hallja meg, ha még te sem!...

Tátongó sebemet te látod;

De nem adsz rája balzsamot.

Pedig, hogy nem gyógyul magátul,

Én Istenem, te tudhatod!

Egy átok űz! hiába vágyom

Az emberekkel tenni jót.

S ár sujtasz mind a két kezeddel,

Én tűrök, mint a bárgyu Jób.

A porba hullok. Óh, ki merne

Panaszt emelni ellened?

Himnuszt zengek keserveim közt;

Dicsértessék a te neved!

Ki lát szivembe?... Senki!... mégis

Fölírják, hányszor vétkezik.

Kövezzenek, vagy áldjanak meg.

Ők lelkemet nem ismerik.

De nem haragszom; hisz’ az ember

Egymás birája nem lehet.

És a mi fáj, a mit zokogva

Panaszlok, nem a gyűlölet.

Szentségem a keserv, s miként a

Katona rongyos zászlaját:

Szivemet annál jobban őrzöm,

Minél több bánat járja át.

S ha eltipor a szenvedélyek

Bősz méne a harcz mezején:

Ne gázoljon szivembe senki;

Maradjon a zászló enyém!

Megnyugszom. A nehéz lemondás

Késő korában élek én.

Örültem én is az örömnek

És a mi fájt, megkönnyezém.

S közelg bár nagy idők viharja;

Én csillagomhoz hű leszek.

Tebenned bízom, örök Isten;

Dicsértessék a te neved!