TEJ

Egyhelyt áll tavaszi fényben

a tejszinü reggeli lég.

Nem, nem lehetek tunya én sem,

már pörg a sok uccai nép.

Fölkelni! öreg csont, vak álom,

vidulni az élet szemén!

Jaj, szebb a világ, mint az álom,

már későn, de elhiszem én.

Lent szaglik a friss, üde harmat,

a vérszülte, friss tejital.

A cinköcsögök hasa fénylik

és az égről a nap lerivall:

Tej, tej foly a zsenge mezőkön,

tej, tej a nagy izmos világ!

A tej csupa áldott fehérség,

csupa vér és csupa virág.

Tetején tejüvegből nagy ernyő:

ott a vásárcsarnok liheg.

Kölöncbe szorítva gyümölcsök

és pattogó, friss kenyerek

fölpúpozott kis talyigákon:

hadi tűzbe futó kocsisor...

Tej, tej foly e hosszu világon

s vért indit ez isteni bor.

Odébb malac oldala tátong,

mint rózsa, oly rózsaszinűn.

Kis borjak gerince fejérlik,

mik híztak e drága nedűn.

Tej volt, mi most csontja velőnek,

tej és vér: piros szín és fehér.

Tej a forrása minden erőnek,

mely földtől az égig felér.

Én is: anyatej tagadottja,

én is tejes ízt siratok...

Nincs gyermekem, nincs feleségem,

tejet csak búban ihatok.

Tej, forró folyam, tüzes áram,

nyugalmas elszenderedés:

csurogj be fakult ereimbe,

tej, szenderedő feledés...