Tél utója

Még fehér a világ,

Még fagyva a patak.

Még alszik a virág

A hólepel alatt.

Még alszik, szendereg,

De immár mindenik -

Természet, emberek

Tavaszról álmodik.

Kórház a tél; mit ér?

Élet, gyönyör csak az,

Ha újra visszatér

Az ifjú, szép tavasz.

Ha madár énekel,

Derült, ragyog az ég.

És dallal telik el

És balzsamos a lég.

Repülnek odafenn

Aranyos fellegek.

- Kinyílnak idelenn

A kioszk, a sziget.

Aztán az igazi,

A legfőbb netovább,

Mi erre fölteszi

A fényes koronát:

Ha majd egy szép napon,

Egyet füttyentve rád,

Te izzó Babylon,

Fülledt poros világ.

Rohan velem vigan

Füstölgő gyorsvonat,

Gond, bú, amennyi van,

Mögöttem elmarad.

Zakatol a kerék;

Megyek, megyek, megyek,

Meglátlak újra még -

Te kedves, szép, kinek

Képével alszom el,

Szerény paradicsom,

Jobb, mint amaz, mivel

Itt semmi tilalom.

A mennyből egy darab;

S bár drágább semmi sincs,

Olcsón adod magad

Oh, Rohits, oh, Rohits...

Az erdő bérc fokán

Nem hatolt át a szél.

Az ember itt csupán

Csak él, csak éldegél.

Az idő folydogál

Szép lassan, egyaránt.

Künn a világ hogy áll?

Az itt senkit se bánt.

Te másik otthonom,

Te kedves békehely.

Egyetlen fájdalom,

Ha tőled válni kell -

S oly hamar eljön az

Utolsó pillanat!

És lesz-e több tavasz?

Bús, méla gondolat:

Törvényed földiség,

Mért oly fukar, irígy?

Ha oly rövid a lét,

Miért nem mindig így?