TÉLBEN.

Mikor majd a fagyos bilincset,

Mely nehezűl a folyamon,

Szellő s napsúgár összetépik,

S az át fut vígan, szilajon!

És medre szűkéből kikelve,

Mező- s lapályra zúgva ront...!

Megretten aki hallja, látja:

Pedig csak áldást hord dagálya!

S nyomán zöld lesz part és porond!

Mikor majd a csalit s az erdő

A lágymeleg légben kihajt!

Hűs rejtekén madár-csoport üt

Élénk, kedves, boldog zsivajt!

A termő ág mosolygó, rengő

Virág-rojttal leszen fedett...

S a lágy bongás, a fény, az illat,

Hideg, beteg s holt szívekig hat

S hoz új erőt, új életet!

Mikor majd hév napokban, a nép

Munkára gyűl minden felől,

S a gyors kaszás előtt a habzó

Rét fűve rendre, rendre dől!

Vig éneklés zendűl a halmon,

Örömre gyúl a magvető:

Lefonnyadott a búza sása,

Megért immár az aratásra...

- Mikor majd - eljön az idő!