TELEMAKUS

Mély bánatba merűlt amaz ékes Nimfa Kalipszo,

Amikoron szigetét elhagyta hitetlen Ulisszesz.

Hogy nyomorúlt éltét nem végezhette, sohajtott;

Mert el akart ő is, mint mások, halni s enyészni.

Csak panaszok s jajszók zengtek szájában, ürömmé

Vált örömét szomorú hanggal jajgatta magában.

Néha, hogy enyhűllyön keserű bánatja, kisétált

A szigetet környűl vévő pázsintra, hol a szép,

S gyenge tavasz sokféle virágai szüntelen élnek,

És örömillatokat mosolyogva lehellnek az ájúlt,

S sebhedt szívre, de bánatinak nagy fellegeit el nem

Oszlathatta ezen gyönyörű hely kellemes éke.

Sőt emlékezvén, hogy Ulisszesz karjai hajdan

E helyeken kényén hordozták, vérzeni kezdett

Szíve, s keservének mély örvényébe hanyatlott.

A zuhogó tenger fövenyes partjára kiállván

Sokszor, mint bálvány meg sem mozdúlva, csak omlott

Sűrű könyveinek fájdalmas zápora: s mintha

Most is Ulisszesznek látná távozni hajóját,

Habjait a haragos tengernek nézte. Azonban

Egy gályát látott, amelly a tengeri vésztől

Öszvetörött, majd kormányát, majd padjait, árboc

Fáját, és szakadott kötelit szemlélte miképen

Hányták a tenger hullámai, s végre kiszórták

A szárazra. Ezen mikor elbámúlna, továbbá

Késvén, két embert távolról láta, kik úszva

A víz habjaival küszködnek minden erőből.

Egyik már nagy üdőt mutatott, a másik Ulisszeszt

Ábrázolta, pedig nem régen lépe virágzó

Korba, szelíd, bátor, minden járása s kelése

Egy koronás főhez méltó: jól tudta Kalipszo

Mindjárt, hogy Telemák ez, az Ő szeretője Ulisszesz

Bajnoki módra nevelt fia, nagy magzatja, de társán

Elbámúlt, s ki legyen meg nem foghatta, (mivelhogy

A kisebbek elől a legfőbb Istenek, - amint

Itten is - elrejtnek némellyeket) akivel együtt

Indúlt el fiatal Telemák bújdosni, Minerva

Volt az, Mentor képe alatt; és mennyei fényét

Elrejtette, ne, hogy ki legyen, megtudja Kalipszo.

Illyen gyászeseten, mellyet meg kellene szánni,

Örvendett nagyon és kacagott a Nimfa magában:

Mert szigetébe hozá Telemákot, kedvese vérét.

Vészéből mikoron kikapott a partra, Kalipszo

Mintha nem ismérné, mi hozott ide? balgatag ifjú!

Úgymond, megtudjad, hogy az én szigetembe kiszállni

Nem szabad. E szókat haragosban mondta, hogy el ne

Árúlná örömét, melly, bár nem akarta, kiadta

Orcáján egyszerre magát. Oh! így felel erre

Megdöbbent szívvel Telemák, Oh! légy te halandó

Ember, vagy valamelly Istenség (én ugyan Isten-

Asszonyt felséges képedben tisztelek) Oh! egy

Ollyant szánakodó szívvel végy, aki hogy édes

Atyjának fellelje nyomát, hogy tudja meg annak

Hollétét, elszánta magát, sok ezernyi veszélyre.

Végre hajójával kőszikláidra vetődvén

Míg a partra jutott, te magad, mint szenvede, láttad.

Hallván e szavait szomorú Telemáknak az Isten-

Asszony, szép szóval tudakozza, ki légyen az atyja,

Kit feje vesztével keres? Édesatyámnak, Ulisszesz

A neve, mond Telemák: egy ő amaz érdemes és nagy

Fők közt, kik Tróját megszállván, végre porába

Döntötték: bátor szívét, sok bajnoki tettit,

És nagy okosságát Görögország, s Ázsia tudja.

Most a tengereken, valamerre kiterjed azoknak

Széle, hajókáz ő: bújdosván tévelyeg, és a

Kőszirtek veszedelmi között hányattatik. Oh jaj!

Mint valamelly tündér árnyék, fut előtte Hazája.

Penelope búsúl velem együtt: semmi reményünk

Nincs, hogy láthassuk többé: magam íme hasonló

Szélvészek közepett forgok régulta, hogy egyszer

Már kitanúlhassam hollétét édesatyámnak:

Ah! de talám (minden tetemim borzadnak!) Ulisszesz

Csontait a tenger tajtékzó habjai hánnyák:

Oh, könyörűlj, kérlek, szigeted szent Asszonya szánd meg

A boldogtalanok sorsát, és, él-e, vagy elhalt

Édesatyám, ha tudod mondd meg, s mit végze felőle

A kegyes ég, ha szabad tudnom, magyarázd meg előttem.

Ékes szólását nem győzte csudálni Kalipszo,

És bámulni, kivált szép ifjusága szemébe

Tűnvén, egy darabig nem szólt, csak nézte felindúlt

Szívének nem várt bálványát; végre magához

Tért, s e szókra fakadt: Amit tudok édesatyádról,

És történetiről, Telemák! kijelentem. Azonban

Nincsen üdőm most arra, s tudom, hogy néked is annyi

Sok nyomorúságok nagy bágyadtságot okozván,

Nyúgodalomra vagyon szükséged. Jer velem együtt,

Jer hát, mint kedves fiamat befogadlak örömmel

Hajlékomba, Te lész minden vigsága magános

Éltemnek, s én, hogyha neked fog tetszeni, hogyha

Ten hasznodra tudod bölcsen fordítani, legfőbb

Boldogságod. Ezen megindúlt szíve, s követte

Mindjárást Telemák lassú lépéssel az Isten-

Asszonyt, aki merőn állván a Nimfa seregben,

Ollyan volt, mint egy szép szálas cédrus az erdő

Apróbb fái között: eleven természeti színe,

Két szeminek ragyogó tüze, szép viselése, hajának

Mesterség nélkűl gyönyörű rendekre szedése,

Elragadá szívét Telemáknak. Mentor azonban

A szemeit lefelé tartván hallgatva követte.

Elbámúlt Telemák, és álmélkodva csudálta,

Melly kies és gyönyörű Barlang a Nimfa lakása,

Ámbátor sem ezüst, sem arany nem tette böcsössé,

Sem márvány, s cifrán készített oszlopok, írott,

Vagy faragott képek, mesterség ritka csudái.

A barlang bolthajtások módjára kivágva

Olly különös kézzel vala; hogy valamennyi szobái,

Mellyek kellemetes rendekre valának elosztva,

A megválogatott kövecsek, s sokféle csigáknak

Bő nemitől, csuda, mint fénylettenek! oldali környét

Szőlőtők ülték, s sűrű levelekkel egészen

Béárnyékozták, a Nap hévsége zefirnek

Gyenge lehelletitől enyhűlt: több tiszta vizeknek

A zöld pázsit alól kedves fakadása s folyása

Ferdőket készítettek: nem messze meg egy szép

Erdő volt leveles fákkal tele, mellyek az évnek

Minden részeiben kifakadván újra virágok

Illatozásaikat hintették széllel: az erdő

Közt a Nimfamező; közepén egy csermelye vídám

Csörgéssel folyván sietett elenyészni: körűle

Szüntelen a szárnyas seregek víg éneki zengtek.

Egy nemigen nehezen járó dombocska tövénél

Állott a barlang, mellyből a tengeri szélvészt,

A dagadott habokat, mikor a szirtekre vetődtek,

És meg visszafelé dőltek, láthatta Kalipszo.

Úgy a vízbe szorúlt gazdag szigeteknek egekre

Felnyúlt hárs, és nyárfáit nézhette, de főképp

A távol fekvő hegyeket, mint bujnak ölébe

A nagy felhőknek, ha pedig közelebbre tekíntett,

Tér mezejét (gyönyörű kertnek kell mondani) látta.

Lakhelye szépségét, s kincsét Telemáknak elejbe

Adván, monda: mivel fáradt vagy, vesd le magadról

Nedves köntösidet, s nyúgodjál; nem sok üdőre

Visszajövök hozzád: akkor fogsz hallani tőlem

Olly történeteket, mellyek hallásira szíved

Érzékenységgel betelik, nemes ifju. Kalipszo,

Ezt mondván, rendelt egy Nimfát, aki vezetné

Őt, s Mentort barlangjának beli részibe, mellyet

Mint titkosb helyet úgy tartott mindenkor az Isten-

Asszony. Az udvarló Nimfák gyújtottak azonban

Cédrusfát, mellynek temjénes füstje kiterjedt

Kellemes illattal. Kész volt a köntös is immár.

Gyenge fejérségét mihelyest meglátta, s palástján

A varrott aranyat Telemák tündökleni, ifjú

Szívén a röpöső öröm árja fölötte kiöntött.

Ezt nem szívelvén Mentor, hát illy hamar, úgymond

Dorgáló hangon, nagy Ulisszesz gyermeke, s aki

Atyjának példás tettét elszánta követni,

Illy hamar, és könnyen szívét meg hagyja csalatni?

Oh! vígyázz Telemák! szem előtt tartsd édesatyádnak

Annyi dücsőséges munkáit: tégedet álnok

Kockájára kitett az irígy és csalfa szerencse;

Légy szemes, és magadért mint illik, kelj ki vitézűl!

Hidd el az olly ifjú, kit az asszonyi cifra hiúság

Elragadott, alacsony lelkű, s csúf sepreje férfi

Rendünknek: ki magát meggyőzvén bajnoki módon

A gyönyörűséget letapodta, dicséretet, és fő

Tiszteletet méltán várhat, mint érdemes ember.

Jó Mentornak ezen bölcs intésére sohajtván

Melléből Telemák illyenképp szóla: vegyék el

Életemet tőlem, kívánom, az Istenek inkább,

Mint meghódúllyon szívem, s rabláncra szorúlva

A feslett puhaság idegen bálványit imádja.

Nem fog Ulisszesznek magzatja gyalázatos ember

Lenni: haszontalanúl kedveskedik a buja Cipris.

Úgy, de mi sok jókkal mindkettőnk tartozik a nagy

Égnek, hogy kitörénk a partra magunkat utolsó

Vészünkből: osztán: hogy ezen kegyes isteni Asszonyt,

Aki szerencsétlen sorsunk örömére lehessen,

Adta? barátságát Telemák, mond Mentor, ezerszer

Inkább féljed, mintsem amaz kőszálakat, ahol

A haragos zivatar széllel szaggatta hajódat.

A jó erkölcsnek legterhesb harca van akkor,

Amikor a színlett gyönyörűség ostromit érzi.

Ójad hát magadat mikoron hizelkedik, és ne

Higgy ígéretinek; lest hány a csalfa Kalipszo.

Büszke az ifjúság; bízik mindenha magában

Bátor igen gyarló; s könnyen hisz, nem tud előre

Gondolkodni; s azért nem sokszor kára siralmas.

Méz szavait főképp úgy vedd, mint szinte halálos

Mérgét: félj, kígyó lappang a rósabokorban.

Így elkészítvén Telemákot Mentor az Isten-

Asszonyhoz mentek, ki reájok vára, s ebédhez

Fogtanak: udvarlást a Nimfák tiszta fejérben

Tettek: mesterség nélkűl, jó s kellemes ízű

Étkeket, amellyek madarakból, ritka vadakból

Nagy szorgalmatosan készűltek, tettek elejkbe,

A bort fínom arany csészékből hörpölgették.

A fiatal Nimfák azalatt énekre fakadtak,

És, mi szerencsétlen harcoltak az Istenek ellen

A buta Tellusnak dölfös szüleményei, zengték.

Majd Szemelét, s annak szeretőjét, majd Atalántát,

S Hippomenest vették tárgyúl, míg végre kipusztúlt

Trója vidékének szállván mezejére, Ulisszesz

Tetteit, és nagy eszét kezdették mennyei hangon

Zengeni: hogy Telemák megtisztelt atyja nevéről

Hallott, felgerjedt, és a fájdalmas örömtől

Elfogatott szívét többé nem bírta: Kalipszo

Ezt látván, intett Nimfáinak, akik azonnal

A Centaurusok és Lapiták viadalmira kezdtek.

Osztán: mint szállott le pokolba nagy Orfeus, és mint

Nyerte meg Euridicét, s mint vált meg tőle, dalolták.

Asztal után a Nimfa külön Telemákot imígyen

Szólitá: tudod azt nagy Ulisszesz Vére, minémű

Hajlandósággal, melly szívvel légyek irántad.

Én, az Egek végzése szerint örök életet élek:

A szigetembe pedig nem jő soha senki, hanemha

Mérészsége miatt meg akar bűnhődni, veszélytek

Sem volt volna elég haragomnak mennykövi ellen

Védeni benneteket, de szerettelek akkor is: ez hát,

Ami veszélyednek közepett megtarta, s segédet

Nyújta, azon forró szeretet vala, mellyel igyekszem

Mostan is életedet boldoggá tenni. Szerencséd,

Amelly rád mosolyog, Telemák, és kedves ölébe

Kész bévenni, böcsűld: kérlek, ne kövessed atyádnak

Példáját; megcsalta magát, megcsalta, s örökre!

Egy vak kívánság nyomorúlttá tette; hazáját,

Hogy láthassa, kies szigetemből elszöke, s íme!

A zúdúlt tenger megbosszúllotta személyem

Ílly sértődését; szemeim láttára hajóját

A szelek elfogták, hányták, elvégre lesüllyedt

A szörnyű örvény feneketlen mélyibe. Mit tégy

Már most, e szomorú példából értsd meg. Atyádat

Elvesztvén, mi reményt várhatsz? Itakára hiába

Vágysz. Legyen az, kedves Telemák! örömedre, hogy ollyan

Istenség fogadott bé hozzá, aki keserves

Állapotodra tekínt, és aki nagyobbra emelhet

Téged, mintsem előbb voltál. Oh! (így felel égő

Szívéből a bús Telemák!) kegyes isteni Asszony!

Engedd, hogy szomorú sorsát keseregjem atyámnak:

Jól tudod azt magad is, hogy méltán könyvezek érte.

Így, és nem másképp enyhűlhet bánatom: a te

Kedves ajánlásod nagyságát így fogom észre

Venni, s szerencsémet jól megfontolhatom osztán.

Ezt hallván, nem mert mélyebben szólni Kalipszo,

Sőt, hogy Ulisszesznek sajnálja fölötte halálát

Ő is, mint Telemák, szemeit könyvekre fakasztá.

Hogy szívét jobban kitanúlná, gyenge igékkel

Kérte, beszélné meg; mint jött szigetébe; mi módon

Történtek nem várt veszedelmei? Hosszas üdő kell,

Mond szomorún Telemák, hogy előszámláljam: azonban

Mert akarod, legalább sommásan szólok azokról.

Megtudván, hogy azon Fejedelmek s Hercegek, akik

Elpusztították Tróját, hazatérnek, elejkbe

Indúltam, hogy megtudhatnám édesatyámnak

Hollétét; az anyám számos kérői csudálták

Útamat, és az okát kívánták érteni tőlem.

Álnok szíveiket tudván, titkoltam előttök

A dolgot szorgalmatosan, s így végre Pilosba

Nesztorhoz mentem, s onnan Spártába: Királya

Nagy szívességgel fogadott, de hogy élne-e vagy nem,

És hol volna atyám, egyik sem tudta bizonnyal.

Szíciliába tehát igyekeztem evezni, mivelhogy

Hírlelték, hogy atyám gályáját a szelek annak

Partjaihoz vitték: e szándékomra nem állott

Mentor, s hogy változtatnám meg, bölcsen ijesztett.

Mert részént iszonyú Cikloposok, s emberi hússal

Élők lakják azt, részént révpartjai rosszak.

Énéás is azon helyeken vesztette hajóit.

Monda tovább: az egész Görögország népire mérges

Bosszút forralnak, de leginkább törnek Ulisszesz

Magzatjára, s böcsös vérét lesik önteni Trója

Szánakodói: tehát térj vissza hazádnak ölébe,

Nem sok üdőre talám az atyád is elérkezik: ezt nem

Ok nélkűl mondom; kedvellik az Istenek őtet.

Hogyha pedig veszedelme ki van végezve, s hazáját

Már ezután soha nem láthatja; te mégis anyádért

Térj Itakába, s szegényt szabadítsd meg az ellene tódúlt

Ellenségektől: eszedet, tudományodat a rád

Várakozó népnek terjesszed elejbe: mutasd meg

Nyilván, hogy fia vagy, s méltó, kire szálljon Ulisszesz

Szép birodalmának nagy terhe, királyi hatalma.

Illy üdvösséges szavait, bár meg ne vetette

Volna makacsságom! Jó Mentor mindazonáltal

Ifjúságomnak nem nézvén vétkire, csendes

És hív lélekkel követett, valamerre hajóztam.

Sok veszedelmekkel kellett küszködnöm azulta,

Mellyek az Ég végzése szerént történtek: az ifjú

Délceg szívet ezek megtörvén jóra tanítják.