TÉLEN.

Beh jó világ a hóvilág,

De csak meleg szobában;

Virúlhat kinn a jégvirág,

Ha kézben telt pohár van!

Fel is köszöntöm tél apót,

Hogy újra visszatére:

Terítsen enyhe takarót

Vetésre, venyigére;

Vidor tavasz keljen nyomán,

Nyár is, ősz is dicsérje,

S jó új bor és kenyér után

Hálánk híven kisérje.

Az egész táj egy hótenger,

Rajt’ egy-két bágyadt sugár,

De nyugodt, mint öreg ember,

Akinek nincs vágya már.

Lomb, virág és víg madárdal

Eltünt, mint a szerelem;

Az emlék is lassan elhal,

Száraz kórón s levelen.

Nyári hő és enyhe éje

És villám elköltözött,

Mint a becsvágy szenvedélye,

Küzdve annyi vész között.

Minden nyúgodt és kifáradt,

De nem vénség ez s halál,

Ami nyugszik, újra támad,

És tavasz, nyár visszaszáll.

Csak te vagy más, oh emberszív, -

Tél ha egyszer béhavaz,

Hiú vágyad hasztalan vív,

Nincs számodra új tavasz!

Erdő alján, hegy tövében

Van egy kicsiny házam nékem,

Nyáron jobb, de télen is jó,

Bár befújja olykor a hó.

Most is fújja, most is víjja,

Szegény kis ház alig bírja,

De azért, ha erősb lenne,

Sem alunnám jobban benne.

Jókor fekszem, későn kelek,

Egész évet kipihenek;

Egy kis nyugtom mért ne légyen?

Természet is nyugszik télen.

De ki zörget, vaj’ mit akar?...

Senki, csak a bősz zivatar.

Hogy’ fú, jajgat, hogy elvadúl!

Ösvényt, útat befú, feldúl.

Már a sok hó egész özön,

Egy hétig most posta se’ jön;

Se baj, jobb is, rekedjen ott,

Nem olvasok így hirlapot.

S nem boszant meg léha szellem,

Hosszu cikkben, nagy beszédben,

Hamis pathos, rossz magyarság,

S több ilyen, most divó kórság.