TÉLEN

Nyár vigalma, ősz siralma,

Minden eltűnt, oda van ma,

Tél ez, néma dermedet.

Megfagyott a könny szememben,

Mint a harmat rózsakelyhen

A kiszáradt lomb felett.

A Természet holtra bágyadt,

Hűlt szerelmek, béna vágyak

Zizegnek a hó alatt.

A táj mint egy hulla fekszik,

Istenekkel nem vetekszik

A kifáradt gondolat.

Fönt az ormon gondok ülnek,

Rém a rémmel elegyülnek,

Köztük átok a viszony.

Lent az aljba, vad kacajba

Tör a szélvész; vérbe, fagyba

Véti vemhét az iszony.

Ki van mondva az itélet:

Sírgödörbe hull az élet! -

Van-e még, ki ellenáll?

Az Enyészet dala harsog,

Jégvirágok, hideg arcok,

Amit alkot a Halál.

Mért nem üt már a nagy óra?!

Megállott a mutatója,

Nincs jövendő, sem jelen;

Lesem, várom: hátha perceg,

Mindhiába azt a percet, -

Múltja van csak, végtelen.

Híja esett az időnek.

A jelennek, jövendőnek

Édes álma megszakadt;

Csak az emlék, csak a bánat,

Temetőkben, sírva támadt,

Vet rám kétes árnyakat.

Mikor üt az örök óra?

Virradóra! Virradóra!

Mikor hangzik már a dal?

Már megállott, semmi kétség,

Néma árnyak, vaksötétség...

Készen áll a ravatal.

Nem, nem halt meg, érzem, érzem!

Égnyiláson, fellegrésen

Áttör ím a tűzi Nap!

Egy sugár csak, mi aláfoly

S már gyönyörben reng a távol,

Meglapul az éji had.

Istenarcról hull a fátyol,

Ide süt egy szebb világból

Büszke, lelkes, nagy szeme.

Földobog a bús Föld is rá,

Mintha keblét lángra szítná,

Mintha csókot hintene.

Szépnek látom újra s nagynak

A világot s elragadnak:

Vágy, öröm, hit, szenvedély.

Nincs hatalma a halálnak:

Kék szemére a világnak

Kurta álmot hint a tél.

Csorba nincs a teremtésen,

Hervadatlan él egészben,

Nyár van itt, örökre nyár!

És a csodás mindenségben

Napok égnek örök fényben

S egyre hull, hull a sugár.