Télen

Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem,

Szép fehér világ a távol vándorától

Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját

Isten írja, menten emberek mocskától.

Elveszett a mesgye, melyet kapzsiság vont,

Mit kicsinyes tervvel emberkéz irányza;

Hol az Isten ír a télben és halálban,

Ott beáll a végzet szent egyformasága.

Csak az alkonyat von még bibor palástot

Nyom nélkül sikamló szánomnak körébe,

Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és

Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.

Szól a csengetyűcske félbe nem szakasztva

Vidám dalt tanuló visszhangok szavától,

Sir árván magában, mint halál harangja,

Mely szegények sírján búcsuzó gyanánt szól.

És előttem a nap vérszinű golyója

Oly borongó arccal ég, mint síri lámpa,

Azt hinné az ember halvány fátyolában,

Hogy tán elfogyott már minden hő sugára.

S íme a végső jel is le is tűne lassan,

Mely a föld és ég közt állott még határúl,

És egész világ egy órjás jég-golyó lett,

Mely tán egy Titánnak épült sirlakáúl.

Árván elhagyottnak, idegennek érzi

Itt magát a szikra embernek szivében,

Mint egyetlen gyöngye éltető melegnek

A sötét enyészet jegült tengerében.

Sűrűn kezd havazni, elborít mint hogyha

Jőne a halál, hogy végkép eltemessen -

Barna varju károg még csak a ködárban

És követ - talán hogy a sirhoz kisérjen.

S mintha a sírlakra hantokat hánynának,

Mind sötétebbé lesz a télnek határa:

Az utat csak olykor egy bokrocska jegyzi,

Szép fehér ruhában, mellékében állva.

S míg mellette a szán gyorsan elsikamlik,

Súgár ágakat nyujt a bokor feléje;

Gyönge fagyvirágot hullat arcaimra,

Mintha hogy maradjak, esdekelve kérne.

S messze elszalad bár szánom a bokortól,

A bokor még mindég integet utána,

Mintha fájna néki, hogy magára hagytam

S mintha mégis boldog utazást kivánna.

Most fenyőerdőbe visz magányos útam,

Zölden állnak a fák, bár hó űl felettek,

Mint mosolygó arcú ifju vándorok, kik

A fagyos haláltól útközt meglepettek.

Itt-ott félig égett, barna törzsök állnak,

Mint órjási rémek elnyujtott karokkal,

Beljebb mind sötétebb - s a sűrű homályát

Lelkem népesíti szörnyű alakokkal.

A fenyőágak közt búsan jajgat a szél,

És a vad macskának átható sirása.

Hah, de hát e fénypont, mely szemembe ötlött,

Mit jelent? Azt hinném nyáron, fénybogárka.

S a kicsinyke szikra mindinkább kiválik

A sötétből, mintha szinte nőve nőne,

S íme a vadonban egy egész világot

Látok, hogy melegszik és virul körötte.

Ebnek ugatása jő előmbe onnan,

Mint honosb világból jól ismert, üdvözlet,

Majd fehér füstoszlop a magas kéményből

Int, hogy arra tartsak s a vándor pihenhet.

A kisded vadászlak ajtajában állok,

Bent a kandallónál a család melegszik,

Rég történtekről szól a jó házi gazda,

Térdein figyelve kis fiúcska fekszik.

Fonva ülnek a nők, míg nagyobb fiúcskák

A tüzet élesztik fürgén sürgölődve,

Most pillantják csak meg a bejött vendéget,

S üdvözölve jőnek nyájasan elébe.

A tűznél a legjobb helyre kényszerítik

És kérdésre kérdést tesznek a világról,

Melynek vad beszéde nem hat el idáig

Melynek bus visszhangja lelkeikben nem szól.

Óh, csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem,

A serdülő lányka hátra áll szerényen,

Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem,dobogna,

S élet nem beszélne lángoló szemében.

A kandalló végre lassanként kialszik,

S a kiváncsiságnak kérdése kifárad,

Elmenének tőlem mindnyájan nyugodni,

Csak lelkem nyugalmat még itt sem találhat.

Ott ülök magamban, ablakomra a szél

Jő kocogni, mintha irígyelne engem,

S mondaná, hogy holnap újra a vadonba

Űz a sors, hogy itt csak vendégként melegszem.

S én a hajadonra gondolok s utamra,

Melynek pusztaságán e csendes lak vára;

S gondolok éltemre, melynek pusztaságán

Érek-e még ilyen csendes jó tanyára?

S íme ujra szürkül már a téli hajnal,

Én nehéz kebellel végbucsúkat intek;

Mint rég ismerősök a faház lakói

Jó szivű áldással szánomig kísérnek.

S amidőn lovamnak kisded csengetyűje,

Mint halál harangja, úgy konog előttem:

Visszanézve látom a leánynak arcát

Állni ablakánál égve, elmerülten. -

Óh leányka, látom-e még egyszer arcod? -

Éltem vad út, mely ritkán visz virághoz.

Hej, de a virágnak megmaradt emléke

Éltem vadonára még soká varázst hoz.