Téli barlang

Lakás, óh pesti lakás, óh téli

barlang! most egyszer rajtakapom...

Még mult telemnek titkait éli

látatlanúl és hallgatagon.

Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; -

de őrzi tavaszról a tavalyt

a zárt lakás, mint télen a kaptár

némultan őrzi a dermedt rajt.

Mily furcsa az ember, balga állat,

aki nyáron alszik, télen él. -

Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj!

barlang, ébredj! kezdődik a Tél.

Kel, rezzen az emlék, megzavart raj!

Zsibongnak a könyvek a falon.

Régi írás lepi az asztalt, jaj!

Fenyegetve csillan a telefon.

Óh mint irigylem a medve boldog

téli szédületét, az ázott

föld mellén, vagy a holtak oldott

életét, vagy a kicsirázott

magvat, hogy a jó lágy sárba vetve,

téli szállásra, faltalan és

ajtótlan, az új kikeletbe

s a végtelenbe vegyülni kész!...

Míg az ember, az árva,

kizárva és bezárva

marad négy szük határba’.

Hideg falak védik meg,

hogy ne érje a hideg

és csufolják a könyvek

a polcokon egysorban

sok nyelven és hangosan

zsinagóga zsivajban

emlegetve szépeket,

boldog messzeségeket,

messze-messze népeket,

kik lakozzák Ázsiát,

Pontust, Cappadociát

és Mezopotámiát.

De te, szegény, e sivár

skatulyába zárt bogár,

szomszédod’ se tudod már.

S tán jobb volna, kedvesem,

nem is lakni seholsem,

szállni földön és vizen,

csavarogni világba’,

hálni réten, határba’,

vándorcigány módjára,

ahol nem csuknak kövek,

nem csufolnak a könyvek,

hol a vágy nem zsibbad meg.

Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már,

s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már:

magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár

vakabbak a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékben,

mint kiszakadt két láncszem a zeg-zugos Mindenségben:

elgurult és összeakadt, és e helyen megcsücsült szépen.

Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem, horgonyt vetve egy kedves-ilyen

kis zátonyon, s hű tárgyak lassu éveit szürcsölve hiven

jól megfogózni a nagy Lánc e közeli szemeiben

s a szerény butorok mentén lassan az ős Lánc felé, - mint

türelmes vak, asztaltól, széktől, amit legközelebb érint,

tapogatva indul a Hang felé, mely vibráló köde mélyén int, -

vak-boldogan visszatalálni... A lélek ujja finom

mágus-ideggel suhan végig a síma Polituron,

megsejtve a holt tárgy-páncél mögött az örök-egy, rokon

életet időn és téren át; mert nincs min ő át nem hathat,

oly sikos és zárt keménység, (mint szigorú sziklafalaknak

zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a magnak.)