TÉLI ÉJ

Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek.

Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?

Talán egy őrült gondolatjai?

Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fennvirasztva várom.

Akkor kisértet látogat meg, három;

Szent háromság, mely egykor vezetett:

A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának.

De éjfelenként sírjokból kiszállnak,

S felém lebegnek halvány képeik,

S a régi szép időt emlegetik. -

Szétszaggatá a felleget a szélvész.

Tekintetem a csillagok közé vész.

Olyan sötétpiroslók fényeik,

Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?

Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak.

Ábelszivek fölfeccsent vére ez,

Mit a zsivány föld csillagnak nevez. -

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,

A fellegekbe és hajamba markolsz;

Ki akarod tán tépni fürtimet?

Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet!

Hogy dobog e szív! - szinte félek tőle, -

Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,

Vagy mint a koporsónak födele,

Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te keblem,

Amelybe szívem élve eltemettem.

Oh szív, te élő eltemettetett!

Ki írhatná le gyötrelmeidet?

Megszűnt a vész, a hold is fönn az égen.

Már béke és fény lebeg a vidéken.

Hazamehetek hát s lefekhetem.

Mert béke és fény nem való nekem.