TÉLI LEVÉL 1813. FEBR. 13D. (Karvára)

Egy hosszú levelet kedvem jött írni tehozzád,

Ámbár ismeretes sok munkád s gondod előttem,

Mert a Gazdának küszöbére sereglenek öszve

Csaknem mindenféle bajok: hát még ha becsúszott

Egy rossz versfaragó, amelly számra nevelkedik a baj

Illyen vendéggel, noha csak maga jött, s vele könyve!

Ezt én gondoltam; de, mivel régolta nem írtam,

Kérdhetnéd, s igazán: Mi fog abból lenni ha hallgatsz,

És, a Músáktól magadat megvonva, szunyátán

Élni akarsz? Sőt mondhatnád nagy jómra: barátom,

A henyeség veszedelmes Szíren; meg ne szeressed;

Sok fáradsággal keresett jószágokat elront;

Ami kivált méltó minden figyelemre, homályt vet

A jó névre, dücső fényt, mert nagy irígye, bemocskol.

Íme tehát, amint mondottam, hosszasan írok,

Hogy sokat olvashass, s bizonyos légy állapatomról.

Még csak messzéről volt nálunk híre, hogy a Tél

Útnak eredt: mindenki magát biztatta, s kegyesnek

Vélte betérését. Én azt forgattam eszemben,

Amire készültem: majd (így gondoltam előre)

Néha Horatiusunk könyvével töltöm üdőmet;

Néha pedig Tacitus, s ennek szívbéli barátja

Plinius és egyebek gerjesztik kedvre s dologra

Lankadt elmémet. Megcsalta reményemet a Tél;

Rettenetes dér, dúr, fagy, hó jött. Sok fa, kemence,

S nagy tűz kellett már nem könyv. Ide párducom! a vad

Fergeteg ellen légy most fegyverem! És te, Benyovszkim

Által adott jóféle liqueur, tégy bátor erőddel

Engem bátorrá! Igazán megvallom, egyébként

Győzedelem-koszorút nehezen nyert volna poétád.

Erre bizonyságúl szolgál a tűzhelye mellett

Költ és Dávidhoz küldött kis verse; mi tette

Vígnak s nagy szájú Hérósnak! láthatod abból.

Most mikor oszlik hó, s nem erősen fagy; sokan a nyár

Hévségét mérik; valamint (úgy szólanak) a Tél

Nagy volt, a Nyár is forró fog lenni. Kemencén

Sül már a Fácán, rotyog a káposzta fazékban

Minden tűz nélkűl. Így fog lármázni szakácsné,

S annál többet iszik. Karvát megmenti Hazánknak

Istene. Virt is azon kártól ment légyen örökké!

Még egyszer. Ha, hasonló mértékű leszen a nyár

E zordon téllel; hát a belgrádi Basának

Bő bugyogója tüzet s lángot fog vetni magától:

A Duna s Száva aligha leföcskendezheti. Égjen!

A más várában borzas lófarka szakadjon.

Nem vetek itten még levelemnek véget akármi

Hosszasnak tartod. Nem mindaha száll meg Apollo.

Néha mosolygott már a nap, s kezdette meleggel

Vígasztalni hideg mezeinket; s íme! mi gyorsas

És vídám csevegések közt szaladott le hegyekről

A víz! mint tolták egymást a víg habok itt, ott!

Mint tusakodtak elő, meg elő! mert élni, szabadság,

És öröm: ők eddig más durva világnak igáját

Szenvedték, s magokat nem tudták lenni magokban.

Úgy a házfödelek kezdnek tisztúlni, lehányván

Terheiket haragos zuhanással. Csak minap egy nagy

Hóhalom a szállásomról puffant le; ijedve

Hallám, mert ágyú sem tud durrantni nagyobbat;

Ablakomon szörnyű sebet ejtett; egyes eséssel

Két három repedést az üveg táblára lövellett.

Kár, de haszon nélkűl nincsen; friss szél (noha jobbat

Várna szobám) friss szél, gyakran mormolva köszön be.

A Duna meggörbült, csuda! márványának alatta,

És, ha csak őtet többes erő nem fogja emelni

Hírtelenűl, amit nem kíván Pest s Buda; nyögtön

Nyög még. A természetnek van gondja reája.

Majd, ha előszárnyal Gergely gólyája, vagy a jobb,

És örvendetesebb Benedek fecskéje: megújúl

A föld, s a rétnek füve; most fél nőni s kibújni.

Várjuk el azt, kisded Músám nagy gyámola, Kondé!

Azt a boldog üdőt békével várjuk el. A Tél,

Tél, a Nyár, Nyár: mindenkor legyen ember az ember.