TÉLI REGGELEN.

Elmult az éjszaka, - s nem mult el setét;

A földre szegzi még zordon tekintetét

E lomha rém, amint hátrálva távozik;

A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,

S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.

Megint csillagtalan, vak éjjé változik.

A reggel s ébredés óráin nincs öröm!

Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;

Téves, csalárd az út homályban, éjszakán;

Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,

A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,

S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.

A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt...

Az élet főoka: a meleg elrepűlt;

Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom!

Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,

S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,

A szív dobog s foly a lélekzet szabadon.

Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost;

De homály, dermedés, némultság bántja most!

Magába zárkozik, beteg s boldogtalan...

Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg

- Mint a tért a galamb, - világot, életet:

Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.

Dicső mennyboltozat kéklő végetlene!

Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!

Eltűnt...! kopár a föld, borús az égi

Pára s felleg között bujkál a sárga nap,

Siet, hogy a határt elérje hamarabb,

Mint egy koronáját vesztett futó király.

De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek, -

A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,

Mig téged, menny Ura! világosság ölel...

A mindenségnek a létellel ezt adád...!

- Mért köti bé a föld homállyal önmagát,

Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!

Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!

Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.

Mikép mivelje azt a néma s aki holt?

Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.

Melegség habzik át a dermedt szíveken,

S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.

Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye

Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!

S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely:

Te másaid vagyunk, - de mégis földi por,

Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor...

Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!

Te, aki e roppant világot alkotád,

S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:

Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget...!

Amelyen nem leend a kép ily változó,

Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; -

- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!

Van is reményünk a boldog tavasz felől,

Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:

Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét...

Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,

S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;

Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!