Téli sóhaj

Alig pihéz a lepke-könnyű hó-raj

alig párnás a járda-hermelin,

a fehér csendben semmi, semmi kin,

– s akkor elsuhan egy mosolygó sóhaj.

Felötlik furcsán: súlyos, komor arc.

Egyszer szomorún, álmodozva léptet,

máskor keserű, kopogó kísértet

de a kérdés mindig: mit akarsz?

Figyeli, hogy a világ jégvirágos

Mélázva-fázva leng a herce-hurcán,

mint titokzatos ős-turáni Táltos.

Tele tüdőből felgomolygó pára

– és sírva nézi mindenki az utcán

ha szürke dérként telepszik a fára.