TÉLI ZÖLD.

‘Miért örűltök a tavasznak,

Földnek virágai!?

Ha ismét elhervadva fogtok

A sirba szállani!

Virágtalan fog állni a rét,

Lombatlan lesz az ág...

Mit ér a disz, ha hervadandó?

S a kurta ifjuság?

Mi haszna hordom én pirosló

Virágom, levelem?

Tavasz mindenható tündére!

Vagy oltsd el életem,

Hogy kurta napjaim virúlat

Többé ne érje, - vagy

Az ősz derén, a tél fagyán is

Zöld köntösömbe’ hagyj!’

Igy háborogva, mond a tündér:

»Mit kívánsz, balgatag?!

Az ősz derén, a tél fagyán is

Zöldelni hagyjalak?

A hervadás szelid halálát,

Éltedtől elvegyem?

Boldog, vidám megifjulásod

Tavasszal ne legyen...?

Ne bánd, hogy meghervadsz, elalszol,

S ifjuságod rövid;

Ébrenlét s álom alkotják az

Életnek gyönyörit.

Sziklákon a moh száz tavaszt lát, -

Egyet a liliom;

S amaz, rideg tengésben él, - ez

Gyönyörben gazdagon!«

De ő mégis csak zúgolódék...

S mond a tündér: legyen!

S reá zsibbasztó, tompa álmat

Bocsáta hirtelen...

Rideg tél volt, midőn felébredt.

Meghalva volt a föld;

Csak ő állott a holt világban

Zölden, a téli zöld.

És míg örűlt e változásnak,

Bánat rengette meg:

Kis kék virága lőn, az ékes

Piros fürtök helyett.

Meghozza azt is a tavasz majd!

Igy biztatá magát.

Kitől az ősz nem vett el, annak

Diszt a tavasz nem ád!

S egyedül állt... a gyönge társak

Mélyen aludtanak;

Nem zengett víg dal, - és körülte

Nem csergett a patak.

Föltépett lombja nászbokréta

S halotti koszoru...

Ő a rideg, kiholt világban

Leginkább szomoru!

Fagyolvasztó lehelletével

Megjött a kikelet:

Öltöztetvén diszes ruhába

A halmot, réteket.

Örült minden, buzgott az élet

Az új lét ünnepén;

Csupán ő nem tudott örülni

A téli zöld, szegény!

A tündér megjelenve monda:

Remélj...! s türd sorsodat!

Örök zöld vagy, bár elveszítéd

Piros virágodat.

Egyik szivnek reményt ad a sors,

Másiknak örömet;

Ha nem kellett öröm: reményben

Éld át az életet!