Télutó a Sédpataknál

Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd:

olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét,

mint titkos mángorlóból gördülne selyem lepedő.

Kanyarg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő.

(Te se bujhatsz el a naptól, vízmosta vad szakadék:

zord lelkem is élvez és áld,

szabad ég! szabad ég!)

Patak! tudod-e: nemsokára itt lesz a tavaszi ár!

Jajgatni fogsz, ha vize benned medredet tépve leszáll

s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni fogsz!

Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz...

Beteg voltam soká, s ha láttam (üvegen át) a napot,

fagyos szememben drága méze megikrásodott.

Testem csupa fájdalom még, lelkem csupa félelmem:

mi lennék, édes, hogyha te nem lettél volna velem?

(Nem bujhat el ember a naptól, ki a földre született:

zord lelkem is élvez és áld,

szeretet! szeretet!)

Csupa remegés vagyok, mert a vad Nyomor ostorosan

jön már, s nyugalmam medrét megtépve rámzuhan:

ne remegj, maradj sima, lelkem! tükrözzön benned az ég:

óh nem lehet az rossz világ, amelyben ez a nap ég!