TEMETETLENÜL

Érzem: a mámor csöndes éjjelében

Háborgó lelkem már pihenni kezd

És lassan, lassan, csaknem észrevétlen

Reám borul a virradatlan est.

Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,

Ami még nemrég lelkemig hatott;

Mi lett belőlem? Emberek közt járó,

El nem siratott, bús élő halott.

Még kacagok, ha rám borul a mámor,

De ez a kacaj már nem az enyém:

Kísértő hang halottak országából,

Melynek itt feledt tagja vagyok én.

Tán ajkamon víg nóta is megcsendül

S hallgat a régi méla, keserű -

Szivem megrezdül ismerős hangokra,

Mint egy eldobott, rozzant hegedű.

Olykor meg mintha visszaemlékezném

Egy szép életre, mely el, tovaszállt,

Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém

Megostromolni magát a halált

S aztán... megtörve, éjjeltől borítva

Járom tovább a kiszabott utat;

Mi lett belőlem? Temetői fejfa,

Mely a világnak egy nevet mutat...