Temetői tavasz

Honnan is ismerem én e bús temetői tavaszt már?

Gyermek voltam... rég... Laktam a méla falun...

Oly gyönyörű szép volt, hogy minden olyan szomorú volt:

vittem friss koszorút, jártam az ó temetőt.

Óh, gyönyörű szomorúságom, szomorú gyönyörűség!

gyermeki gyémántkönny! Óh, temetői tavasz!

Mellettem gyászfűz és szépszemü fekete néni...

Élni kivánt a holt, halni kivánt aki élt...

Szürke hajók az ég oceánján nesztelen úsztak:

sárga pamlagokat szórt e hajókra a nap;

sárga pamlagokon szép meztelen angyalok ültek,

meztelen angyalokat néztem az ó temetőn.

Már az esteli harmat a síri virágokon ingott

(könnyes kis gyermek, friss temetői virág!)