Temetők vándora

Mennyi múlt öröm, mennyi “volt”

mennyi tört élet, mennyi holt,

mennyi lángolás márvánnyá kövülve,

mennyi szeretés földbe merevülve,

bukott drámához mennyi díszlet,

rozsdás-fakulttá mennyi szín lett! –

és úgy hívják, hogy temető.

S én, Kárthágóknak örök Máriusza,

a futó Élet idedobott tusza,

ma bús temetők vándorává lettem:

a hajrák előtt ide-menekedtem,

hol önmagába simít el a Semmi

és hallgatom a sírok sóhajtását:

dona ei pacem!... – –

És egy sírnál sem lehet megpihenni.

Ez egy seholi, különös vidék,

ez egy seholi különös világ,

hol lábaim a rögöt lépdelik, –

dimenziók közt álom-negyedik

s körülöleli láthatatlan várfal...

...Itt békülök az élettel nappal,

itt békülök a csöndes halottakkal –

és kezet fogok a Halállal. –