TEMPLOM; HULLA; RÓZSA

Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,

Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,

A fojtó keserűség, de szűzi illatot

Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.

Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.

Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,

Életvágyam hullája, kit a könyörtelen

Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.

Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:

Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.

Templom szivem, de senki nem törődik velem,

Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,

Fáradt harangozója pedig a kötelen

Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.

Templom szivem, de senki nem törődik velem.

Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,

Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga

S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek

S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.

Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.

A zsoltár, hullaszag s a virágok illata

Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:

Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)

A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik

A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.