Templomablak

Kik csak az uccán

járnak-kelnek,

szépséget rajta

nem igen lelnek,

kiváncsi szemmel

rá nem tapadnak:

csak egy karika,

szürke karika,

ólomkarika,

vén templomablak.

Rácsa rozsdás,

kerete málló,

emitt moh lepi,

amott pókháló, –

sütheti napfény,

sötét örökre,

mint világtalan,

bús világtalan,

agg világtalan

húnyt szeme-gödre.

De ki belép

a tág, iromba,

boltozatos,

hűvös templomba

s belülről pillant

ablakára,

megdöbbenten áll,

megkövülten áll,

elbűvölten áll, –

Nézz a csodára! –

Színek zengése!

Fények zúgása!

Mártir mosolya!

Szűz vallomása!

Kék, ami békül,

piros, mi lázad!

Magasba ragad,

a mennybe ragad

lángtünemény

és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:

a földön itt lent

belülről nézzen

mindenki mindent,

szemet és szívet

és harcot és békét! –

Áldja meg az Úr,

áldja meg az Úr

a belülről látók

fényességét!