Tenger és vihar

És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,

recseg-ropog hajónk,

kegyetlen vashajónk,

hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.

A szél, a köd jajong,

hogy sír, jajong

és vasbordáival feszül meg a fedélzet,

oda se könnynek és oda se semmi vérnek,

hajrá, tovább, tovább,

mindég tovább, tovább,

csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

Sötét sziklákon át,

millió poklon át

szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg

és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,

ordítoznak: csodát,

csodát, barbár csodát,

s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,

káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,

zápor zuhog, kén és pokol zuhog,

s hajrá, hogy minden a habokba halt,

habzsoljuk az otromba diadalt,

mint részeg matróz a nehéz rumot.