TEREPÉLYES NAGY FA.

Forró légben, szél utában,

Társak nélkül áll magában...

...Rengetegben a magas fák

Egymást védik, támogatják:

A közös lomb ernyejébűl

Hőség ellen sátor épűl;

És hatalmat kölcsönözve,

Hogy sok ezren álltak öszve

Várnak a szélvészre bátran...

Társak nélkül van magában:

Terepélyes, nagy fa.

Mint a felleg, messze tájra

El-kilátszik koronája;

Törzse délceg, ága zöldel,

S biztat még sok szép idővel,

Szenvedett bár, - mit elárul

Annyi sebhely oldalárul,

Látva orkánt, érve harcot,

Amióta megfoganszott

S nagyra nőtt a sík határban,

Társak nélkül, egy magában

Terepbélyes, nagy fa.

Lombját tépte, hordta a szél

Messze földön s tengereknél;

S egy-egy ág a bánatos fán

Állt villámtól sujtva, csonkán.

Már gyökén is járt a fejsze,

Mit viszály, csel rája helyze, -

S önnagysága, mely megóvta,

Robbanása szörnyü volna...!

S azt is, aki földre dönté,

Vajmi könnyen odaölné,

Terepbélyes, nagy fa!

S boszantván, hogy élte hosszú:

Kész megesni, őrni a szú;

De kérgén túl, nyüzsgő serge

Nem hat bé az elevenre. -

Majd fölötte holló szárnyal

Bús, idétlen jóslatával:

Érzem... érzem... érzem a vészt...

Sok gonosz jel mondanom készt:

Héj, keserves ami rád vár...

Pusztulás fog érni! kár...! kár...!

Terepbélyes, nagy fa.

Álljon e fa...! s arra térjen,

Aki dőltét várja, szégyen!

Vészben, fagyban mit lehullat:

A levélért nyerjen újat!

S egy ha lészen törve, vágva:

Izmosodjék többi ága!

S bár a vész felette zúgjon,

Terhes felhő tornyosúljon,

Ontva lángját menydörögve:

Álljon, álljon mindörökre

Terepélyes, nagy fa!