Terülj-asztalkám

Itt, - ez a hely.

Az erdőben, a kertünkhöz közel.

Itt tetted az első csodát velem.

Hárman voltunk jelen,

Te, én, s a kisfiad.

Április volt, s már késő délután,

Az idő, vissza nem nézve, szaladt.

Megéheztünk nagyon.

Egy tölgyfa-csonkon: tündérasztalon,

Megterítettél pillanat alatt.

Csak néztem

A háromfelé osztott egy-narancsra

- Széthajló héja tányérrá símult -

S a második fogásra:

Három pici csokoládédarabra.

Csak néztem, ahogy néztek valaha

Kenyérre, halra,

Csodára.

Ötezeren az Embernek Fiára.

Néztem, -

Sosem volt ilyen lakomában részem.

Te büszke nem voltál, sem álszerény,

Csak tettél-vettél fürgén, könnyedén,

- Nagy szertartások súlyos zamata

Buggyant ki mégis ujjaid hegyén.

Ettünk.

Megelégedtünk.

S tündér-tréfádnak, terülj-asztalkádnak

Hullt morzsájából majszolok ma is.

Tündértréfádba észrevétlenül

Vegyül az áhítat s a döbbenet:

Adatott Neked hatalom

A Lélektől az anyagon, -

Hogy jóllakjam, mint az ötezerek.