Terzinák [1]

Az életútnak épp közép felén,

Ha visszanézünk, pajtás, a sötétbe,

Különös dolgot látunk, te meg én:

Mögöttünk elmúlt napjainknak éje

És benne holdvilág gyér mosolyával

Fiatalságunk balgatag reménye.

Az én szívem már emlékezni átall,

De azt tudom, hogy élőbb mind az emlék,

Mint életem, amit nem éltem által.

Csak készülődtem, hogy majd egyszer elmék

A napos és virágos oldalára,

De nem láttam mást, csak a naplementét.

Te is az ódon könyvtárnak zugába

Bújtál, ha künn a tavasz csókja égett

És este írtál, sokat és hiába.

Mert ólomerdők erdeje mi végett,

Ha meghúzódni sem tudsz benne végül

És újság rongya lesz minden, mi élet?

Mi marad itt meg végső menedékül

Az élet elfáradt Robinzonának,

Ha a vihartól minden álma szétdül?

- Egy jó szivar tán s egy szép, büszke bánat?