Testamentum [2]

Nektek hagyom, ha innen elmegyek

E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,

Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,

Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam s botlottam sokat,

De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,

Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,

Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:

De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt

Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,

Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,

Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nekem fájó, ami szép

S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám

S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:

Ne értsétek meg azt, ti boldogok!